Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Balogh Edgár: Brassói próba (Részlet egy emlékiratból)
kell a frontharcot vállalni egész Kelet-Európáért, s vonzott is a régi hivatás, ott helytállani a Fehérhegyen meg a Dévényi Kapunál. Különben is, itt Erdélyben kibontakozóban volt már az új értelmiség irodalmi realizmusa és történelmi népszolgálata, a Korunk is megújhodott nemzetiségi vállalásában: a román demokráciával közös honi magatartás dunai felelősségében. Részese voltam a kiforrásnak, nem kellene-e most a Romániában szerzett tapasztalatokkal — a Vásárhelyi Találkozó eredményeivel s a MADOSZ népi programjával — oda mennem vissza, ahol talán fontosabb munka vár? Az a sárgás falú emeletes ház a Károlyfalvi út elején, alatta a szakadékban régi zsidó temető s csillámlóan a Duna, mögötte a kőbánya meredek karéja, nagyanyám otthona, most már anyáméké, meg-megjárta a képzeletemet. A nagy sarokszoba a fehér zongorával, nagyapám bőrbe kötött, zöldszegélyű könyvei, a német klasszikusok (lovaskapitány és irodalom, talán furcsa kapcsolás, de igaz), katonaképek a falon, karlsbadi és gasteini csecsebecsék a vitrinben és a szomszéd nappali zenélő órája, az irgalmasság testi cselekedetei aranyszálból, fehér parókás dédszülők képe, a még gyermekkoromban megvolt kardgyűjtemény és a pipák, aranyhalak és vörösbegyek, vajon most már tudnék-e én is közéjük nyugodni, közéleti munka, szerkesztés és szónoklás után oda hazamenni, ott csöndben olvasni és kíváncsian az ablakhoz lépni, ha alul felbúg a Bécsből közeledő hajók szirénája? Valami biztonságérzettel, nem, szelíd optimizmussal fűlt ez a sok kép, alkotó írói munka (talán újra történelmkutatás meg néprajz) és megoldható közkérdések békéje lengte körül a részleteket anyám levelei nyomán. Ha Kelet Európa erős, a demokráciák legyűrik magukban a nacionalista elkülönüléseket s a szentistváni vágyálmokkal szemben érvényesül a magyar realizmus is, s a dolgozók közös feltörekvése legfeljebb kulturális kiegészítést vár a magamfajta értelmiségitől. Ha a barna hullám ezen az acélfalon megtörik, talán még arra is sor kerülhet, amire anyám egyre céloz kedves katonatiszt-leányokat, írásaim iránt érdeklődő fiatal tanárnőket idézgető soraiban. Közéleti valóm és magamba roska- dásaim feszültsége helyébe szabályos szolgálat és családi otthon harmóniája kerülne, valahogy úgy, ahogy még a világháború előtt apámtól, a rokonoktól s általában az elődök édeskésre festett történeteiből láttam és hallottam. Talán mehettem volna, s az új Fehérhegy tragédiája után sodródtam volna én is lágerbe vagy a nagy-világba. Régi sarlós-társaim közül ki Párizsba, ki Londonba, ki New Yorkba, ki Moszkvába került, még Stockholm, Oslo, sőt Ausztrália is kapott belőlük, már azokból, akik nem zsugorodtak tovább a maradék kisebbségbe, vagy nem húzódtak meg egy rájuk tornyosuló vitézkötéses új-ósdiság tébolya mögött, nem is szólva azokról, akiket börtön nyelt el. Csehszlovákia összeomlásával nem számoltam, s eleve a nagy kelet-európai egymásratalálásban hittem. Ebbe a ragyogó képbe titokban megpróbáltam a magam kis életrendezését is belehelyezni. A kismester-utcai ablaktalan MADOSZ-szoba* előtt álltunk a folyosón, s Bányai László kiadta az utasítást: menjek Brassóba! Alkudozás folyhatott a Brassói Lapokkal, eredménytelenül, s most a nemzeti demokrata baloldal ott helyben, Brassóban, akart külön és önálló MADOSZ-orgánumot indítani, betársulva egy nyomdász helyi ellenlapjába. Eleve jelentéktelen vállalkozás, az erdélyi magyar közvéleményt irányító Kacsó Sándorral kell a Vásárhelyi Találkozó után okosan és bensőségesen szövetkezni, még ha — Németh László egy meggondolatlanul odaejtett szavával — „Lábánnál ... szolgál” is, Kahána Bernát magántőkés üzletébe fogva. De miért ne lehetne akár Kahánával is egyez* MADOSZ — Magyar Dolgozók Szövetsége, demokratikus magyar nemzetiségi tömegszervezet Romániában a II. világháború előtt.
