Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tar Károly: Szolgálatra felkészülni (Beszélgetés Balogh Edgárral)

a fogságból az első világháború után. A következő években egymást követték írók, munkások, szakemberek emlékezései, de Kacsó Sándor és Nagy István sem ért el máig, pedig az elsőnek két, a másodiknak négy kötetnyi már a memoárja. A magam esetét ismerve, igazán az az érzésem, hogy az idő, igenis, az idő az oka annak, hogy három-négy évtizeddel még mindig hátra vagyunk. Lassú, türelmes munka ám az emlékek rendezése, Kemény János és Szentimrei Jenő még azt sem érte meg, hogy emlékiratát az első világháború befejezésén túlra vigye. Adassék nekünk öregeknek még egy pár év, s kikerekedik a nemezetiségi emlékezés egészen addig, amikor már másoknak, fiatalabbaknak adtuk át a tennivalók felelősségét.

— A visszaemlékezés lényegében a tapasztalatok rendezése, az élet nyújtotta tanulságok és értékek felismerése. Melyek azok, amelyeket különösen fontosnak tart?

— Mi a fontos emlékiratainkban? Hát a népszolgálat. Mozgalmi emberek, írók, művészek, mérnökök vallják meg a múltat, a lényeg minden esetben az, ki hogyan volt tanúja és részese a feltörekvő társadalmi és kulturális erők harcának a jobbért-szebbért, mit tud őszintén mindarról elmondani, ami adottságaink között, tehát a romániai magyarság életében, a megmaradást és a haladást egyaránt szolgálta. Különösen fontosnak tartom — a fényekhez való kötelező hűségen túl — az eredeti személyi konfessziót, vagyis bevallását mindannak, amit a dolgok menetében elhibáztunk vagy elmulasztottunk. Természetesen ez a legnehezebb része az emlékírásnak, ehhez egy kissé Szent Ágostonná vagy Rákóczi Ferenccé kellene átalakulnia minden mai visszaemlé- kezőnek, nem saját védelmét és kimagyarázását hagyva az utódokra. Ez bizony az én veszélyes buktatóm is, újra meg újra át kell vergődnöm rajta.

— Az együttélő nemzetiségek barátságáért számos alkalommal, írásban és szóban is síkra szállt. Következetessége példás ebben a kérdésben. Lehet-e ezt tanítani?

— Az együttélő népek testvériessége nem „kisebbségi” találmány, hanem szlávok, magyarok, románok és az egész emberiség legjobbjainak évszázados igehirdetése. Csehszlovákiában Győry Dezső és Fábry Zoltán, Romániában Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Kós Károly — és még sok nevet mondhatnánk — valójában folytatta, új körülmények között hitelesítette, művészileg újjáteremtette az összekötő, hagyományos emberséget. Én bizony cseh és szlovák, magyar, román, ukrán, szerb-horvát és szlovén, osztrák iskolákban egyaránt kötelezővé tenném a közös történelmi emlékezést, a kölcsönös ismeretet, messze azon a kereten és fokon túlmenően, ahogyan az már eddig is egészségesen kibontakozott. A nyelv- és irodalomoktatásban is jobban előtérbe helyezném az összehasonlító kelet-európaiságot, ellensúlyozva így azt az egyoldalú Nyugatimádatot, amelynek gyakorlása közben egymásnak oly sokszor hátat fordítunk. A Szudétáktól a Fekete-tengerig legyünk végre itthon.

— Gazdag közírói munkássága alatt megtanultunk Öntől néhány fontos kifejezést. Itt és most, népszolgálat, Duna-völgyi párbeszéd, mi-tudat. Ugye most is érvényes tartalmat hordoznak?

— Éppen hetvenedik életévem betöltése alkalmából fejtettem ki, ugyancsak a Sütő-féle Űj Életben, hogy életem vezérlő alapfogalmait, egyben öregkori intelmeim irányjelzését is ebben a három szóban foglalhatom össze: honi- ság, történelmiség, népszolgálat.

Az első a szülőföldhöz, munkahelyhez, hazához való mindennapos és tudatos kötődést jelenti, szemben az otthontól, néptől, tájtól való bármiféle elidege