Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)

összeszorítottam a fogam és görcsösen ráztam a fejem!

— Nekem kell kihúznom, elvégre ...

Szúrós, átható tekintettel rám nézett. Lehunytam a szemem. Ügy tetszett, mintha mosolyogna.

— Tudja mit? Azzal a vékony nylonszállal, amit a kezében fog, nem húzza ki se maga, se én. És ezt elhiheti nekem. Egyszer már én is rátehettem volna a kezemet, éppúgy mint maga. Adja ide a botot, én majd kihúzom a parthoz, maga megtartja, én meg azután bemászok magához és együtt kidobjuk a partra.

— Hogy gondolja? — hebegtem meglepetten. — Nem értem.

— De én igen. Kinyújtotta a kezét.

Átadtam neki a botot, de olyan óvatosan, mintha kristályból lett volna. Kicsit félre bicegtem, s vigyázva a sekély vízbe húztam a csukát. Oldalára fordult, szétnyílt kopol- tyúján világospiros vér szivárgott. Féllábon ugráltam. Elestem, de kitöröltem a szememből a sarat, és térden egészen a közelébe kúsztam. Ragadozóként vetettem rá magam sima oldalára, összeszedve végső erejét, a farkával végigvágott az arcomon, a kezem pedig tele lett ezernyi apró tűvel. Égő arcomat testére szorítottam és mohón szívtam magamba a szagát.

— No, jól nézünk ki! — mondta az idegen. — Ha látná magát... Várjon. — Félretaszított, kidobta a csukát a partra, majd engem is kihúzott a vízből. — Orvoshoz kell mennie.

— Köszönöm a tanácsát.

— Látom, nemigen sokat ad rá. — És elmosolyodott, úgy, mint amikor először láttuk egymást.

— Vigyázzon rá.

— Mindjárt megölöm a büdös dögjét.

— Kis híján elsírtam magamat, összeharapdált kezemből folyt a vér, bokám egészen a lábszáramig fel volt hasítva és csúnyán kék volt meg dagadt. És az idegen ember egy görbe késsel a kezében, füstölgő pipával a szájában a csuka fölébe hajolt. Elfordítottam a fejemet, fölfelé néztem, és a fák koronája között elővillant az ég, mely olyan kék volt, mint egy köcsög.

— Mit mondott — kérdeztem?

— Nem szóltam semmit.

— De az előbb.

— Mit mondtam volna.

— A csukáról?

— Ä, semmiség... Egyszer egy ilyen szörnyeteg éppen ezen a helyen leharapta a horgomat, lehet, hogy ez volt.

— És miért nem próbálta meg újra?

— Ostoba história... Otthagyott a feleségem. Az erdészhez szökött. így hát elment tőle a kedvem. Teheneket őrzök és a fejem sincs ki a munkából. Már megyek is. Csak a kutya vigyázza a csordát.

— Haza kell mennem. — Felálltam, de csak azért, hogy halk felszisszenéssel mindjárt vissza is ereszkedjem a földre.

— Ne bolondozzon! Elvezetem a tanyára és bemegyek a faluba a doktorért.

— Haza kell mennem!

— Mindent elintézek, amit kell. Legyen nyugodt.

Belefűzött a csuka pofájába egy vastag faágat, és a vállára vetette. Azután felemelt a földről engem és szabad kezével belémkarolt. Bukdácsolva mentünk a magas fűben. Sok idő eltelt, míg fogadásunkra csaholni kezdett a kutya. A fájdalomtól és a rossz előérzettől kivert a veríték. A tehenek álmosan kérődztek a fák árnyékában. Jótevőm leültetett egy virágzó hársfa alá a padra.

— Akkor én megyek —: mondta. — Ebben a csuporban itt talál tejet, dohányt meg papírt is adok. Gyufája van? Ugye nincs? Hogy is lehetne. Itt van, fogja.

— Várjon! ... A csukát is vigye magával.

— Olyan messzire cipeljem ezt a nehéz dögöt? A doktor autóval jön, majd ő elviszi magával együtt.

— Most kell elvinnie. Ez igen fontos.

— Fontos az ördögöt!

— Adja át a feleségemnek. És mondja meg neki, hogy nemsokára otthon leszek