Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)

a galambszelídségű gyengéd virágok nyugodtan ringatóztak a hullámzásba jött víztükrön. A csuka eltűnt és a tó hallgatott.

Felszedtem a földről horgászbotjaimat, és kedvemvesztetten elindultam. Arra gondolván, hogy majd visszatérek ide, félelmet éreztem. Tudtam, hogy sohasem térek vissza ehhez a tóhoz alázatos nézőként, hogy a tónál már hiába keresem a nyugalmat, mely úgy függ két felhő között a tó fölött, mint ballonlabda a lövöldében. Sajnáltam a csukát és magamat, de már határoztam és nem volt elég erőm, hogy megváltoztassam elhatározásomat.

Sokkal hamarabb érkeztem a kékre festett ház ajtaja elé, mintsem elkészülhettem volna erre a pillanatra. Állandóan magam előtt láttam a csukát, méternél is jóval hosszabb lehet, nem tudtam szabadulni csíkos uszonyának vésztjósló mozdulatlanságától. Újra és újra ott láttam magamat a parton, hallottam a feszülő nylonfonal zize- gését, kezem reszketett a meghajlott horgászboton.

Felugatott a kutya, a kilincsre ugrált és vinnyogott. Karmaival az ajtót marcangolta, az előszobában léptek zaja hangzott.

— Mész innét, Tériké! — sipította a lányom.

— Mit csinál a mama? — kérdeztem, miután végre elűzte a kutyát és kinyitotta az ajtót.

— Veszekedett, de most már olvas.

— Rossz fát tettetek a tűzre?

— Éjszaka jársz haza.

— Éppen csak besötétedett.

— Már régen sötét van. Az utcákon égnek a lámpák.

— Mit csináltatok egész nap?

— Most már törődsz velünk! — vágta ki dacosan.

Meg akartam simogatni a haját. Kitért előlem, és kivette kezemből a horgászbotokat.

— Ne rakd el őket. Holnap hajnalban úgyis szükségem lesz rájuk.

Rám meresztette nagy szemét:

— Ha reggel elmész, mi is elmegyünk mamával.

— Hová mennétek?

— El. És Jeníket is magunkkal visszük.

Elnevettem magam.

— Gyere, beszélünk mamával. És Jeníkkel is.

— Annyit se tudsz, hogy Jeník még nem is beszél rendesen. Látod, milyen vagy?

— De tudom, ne félj, mindent tudok. Holnap majd együtt megyünk. Jeníket sportkocsiba ültetjük és megyünk.

— Igen. Hogy felfaljanak bennünket a szúnyogok.

Benyitottam a konyhába. Marie az asztalnál ült és keresztrejtvényt fejtett. Csak később vettem észre, hogy nem húztam papucsot.

— Szevasz! — vidám hangom úgy csikorgott, mint talpam alatt a homok.

— Nézd csak, ki van itt! Hazajött apuci.

Jenik ennivaló arcocskája, mely fülig csokoládés volt, vidám kifejezést öltött. Hadonászott kis kezecskéjével és csacsogott valamit szófogadatlan nyelvecskéjével.

— Mért adtok neki alvás előtt csokoládét? — kérdeztem szemrehányóan. Hányszor mondtam már, hogy ezt ne tegyétek.

— Nincs, aki időben figyelmeztetne rá.

— Haniöka, kérlek, hozd be a papucsomat.

— Miért kérsz tőlünk folyton valamit?

Meglepetten kaptam rá a tekintetem, majd a feleségemre néztem. Mosolygott. Megnedvesített törülközővel Jeník száját törülgette. — Megyünk aludni... Már láttad ma apukát, hát mehetsz. És ne sírj. Apuka nem rossz.

Hanka a székemhez tette a papucsot.

— Mi van vacsorára?

Marie bevitte Jeníket a hálószobába.

— Haniöka, mondd meg apunak, mi van vacsorára.

— Mama semmit se főzött. Azt gondolta, hogy hozol halat. Hol van a hal?

— Nem fogtam.

— Micsoda?