Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)

— Egyszerűen nem fogtam. A hal nem légy, hogy akkor fogod meg, amikor neked tetszik. Holnap majd hozok, meglátod. Olyan nagyot, mint te vagy.

— Mindig ezt mondod. Holnap hozok, holnap hozok, és sohasem hozol.

— De holnap csakugyan hozok.

— Mama — kiáltott be a szobába Hanka.

— Megyek már. .

— Mami, apuka holnap olyan nagy halat hoz, mint én vagyok.

— No ne mondd... — mosolyodott el Marie —, ki bolondított már el megint?

— Apu mondta.

— Aha — apu...

— Majd meglátod — mondtam reménykedéssel a hangomban.

— Semmit se látok meg! — felelte keményen. Ma nem volt kapás?

Zavartan elmosolyodtam. — Fogtam egy pontyot, de visszadobtam a vízbe. Nem gondoltam, hogy halat szerettetek volna enni.

Marie arca gúnyos mosolyba rándult.

— Végül még hencegni is fog.

— Csakugyan fogtam egy pontyot.

— Mami, én úgy szeretnék egy kishalat — nyöszörögte Hanka.

— Majd holnap, Haniöka. Már csak holnap.

— De hiszen azt mondtad ...

— Igen, mondtam. És apádnak még egyszer megismétlem, de most már menj aludni.

Megsimogattam a haját és egy puszti nyomtam a homlokára.

— Jó éjszakát.

— Jó éjszakát. Egy zsák hallal lepd meg mamát! — Hanička elmosolyodott és cinkosan rám kacsintott.

Marie kis ideig hallgatott.

— Ha neked örömed telik ezekben a kirándulásokban, nekem aztán végképp nem.

— Nem járok kirándulásokra.

— És hol van a hal?

— Százszor mondok én neked egy egészen más dolgot... Az erdész feleségénél sok halat aligha fogsz!

— Hogy érted ezt?

— Szégyelld magad! Az a nő rólad beszél a boltban!... Egy ilyen szuka ... Hányszor van már tulajdonképpen férjnél, elárulta neked?!

— Csak nem gondolod, hogy ...

— De igenis gondolom!

— De hisz ez szamárság! Én arrafelé... Éppen abban a tavacskában, az erdészlak közelében van az a hal, amelyikre vártam.

— Nem érdekelnek a meséid.

— Egyszer meg kell hogy hallgass!... Veled már végképp nem lehet beszélni.

— Nem muszáj itt lenned!... Vannak még emberek, akik megértenek engem!

— Ne menj még lefeküdni...

— Majd holnap elbeszélgetünk ...

— De holnap.. i Nekem holnap el kell oda mennem. Délre itthon vagyok, majd meglátod, micsoda csukát hozok.

— Ha ezt a vasárnapot se töltőd itthon, már sohasem mutathatsz nekem semmit. Soha, érted?

Magam maradtam. A tetőcsatornán motoztak a diófa ágai, a bezárt ablaknak nekinekiütődtek az éjjeli lepkék. Utálattal szeltem a megsavanyodott kenyeret. Ha úgy egyszer láthatnám magamat kis udvarunkról, ha egyszer felmászhatnék a diófa tetejébe és elnézhetném, hogyan csoszog a semmitől a semmihez apró görnyedt alakom, hogyan ás, gereblyéz és söpröget. De ez nem volt lehetséges. Ez sohasem sikerült nekem, és nem is fog. A kanapén fekvő férfi szomorúsága, az én szomorúságom, a kanapén fekvő férfi sajnálkozása — az én sajnálkozásom. Mily banális és mily egyszerű. Hol vannak azok az idők, amikor a kenyér illata az orromba csapott és csábított, hogy beleharapjak, hol vannak azok az idők, és milyenek voltak igazában, ha savanyú kenyeret és slrdogáló öregembereket termettek. Gázolok magamban, mint meleg sárban, mely már nem bírja tartani saját melegét, és felülete megrepedezik, de a sebeknek helye sem marad. Csak enyhe bűzt érzel. Mi más marad azután nekünk — nyomorult