Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)

mint maga akarta, vagy lehet, hogy éppen annyit, amennyit akart. Leülök forró oldalához, s csak most veszem észre, hogy egészen megizzadtam — zavaromban.

— Vegyen cseresznyét. — És elém tartja az ölét. Óvatosan markolok egy keveset izzadt ujjaimmal a legtetejéről, de mit ér az egész, hiszen amit érzek, sejtem. — Hát hol vannak a halai? Istenkém, mennyire szeretem én a halat! Mennyit könyörgök Karéinak, hogy fogjon néha legalább egyet, de ő hallani sem akar róla, azt mondja, hogy a horgászás — nívóján aluli dolog. — így van, Karéi?

— Ahhoz különleges természet kell.

— Hát én akkor megyek. — Nedves homlokkal úgy érzem magamat, mintha meztelenül állnék előttük.

— Csak üljön.

— Már csakugyan mennem kell.

— Engedd csak, már biztosan várja a felesége.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Mégis fájdalmasan érintenek az egyszerű szavak.

Harsány nevetésük még akkor sem csillapul, amikor a tacskó visszatér ura lábához. Tudomást sem veszek róla, hogy lépteim egyszerre hosszabbak és gyorsabbak lettek, el sem jut tudatomig, hogy egyszerre ismét elhatároztam: felszállók egyetlen szárnycsapás nélkül. Vágyam képtelensége ostorcsapásként csattan fölöttem, s mint elcsigázott ló poroszkálok az egyre sűrűsödő szürkületben, a sárga kövek jelezte úton, a torz árnyak között, melyeket a magam diktálta tempó szül.

Csak azon a helyen, ahol az erdő nem bírt ellenállni a Dyje évről évre megismétlődő dühödt támadásainak, csak azon a helyen, ahol az égbolt megpillantja magát a hozzá kegyetlenül hasonlító unokanővére képmásában, vagyis csak akkor, amikor már jó messze járok az erdészlaktól, állok meg egy pillanatra. A merészen ívelő hidacska kő mellvédjére támaszkodva a víztükröt nézem, mert olyan nyugodt, akár a halott arca. A tündérrózsák levelein, e formátlan kicsi bárkákon fehér hercegkisasszonyok ülnek, s hófehér szoknyájukat széttárva az illatos szellőnek várják, hogy a fáradt nap befejezze végre mindennapos ördöngős játékát. Egyszer — nem is olyan nagyon régen

— bemerészkedtem a halk jajongás e titokzatos birodalmába és leszakítottam egy tündérrózsát, hogy legalább valamit vigyek feleségemnek érthetetlen csavargásomból

— a letűnt idő nyomában. A rózsát kötélerős kocsány tartotta valahol lent a mélyben, ahová nem ért le a kezem. Alá kellett merülnöm és elharapnom az engedetlen indát, mint ahogyan a vadon nőstényei szokták vak, nedves kicsinyeik köldökzsinórját.

— Mit csináljak vele? — kérdezte a feleségem. — Hiszen vázába se lehet tenni.

Most tehát már tudom, a túlságosan szép dolgokat legjobb csupán nézni. A felfedett

titok úgy sziszeg, akár a menekülő kígyó.

Lehet, ezért nem lát semmit oly sokáig a szemem, lehet, ezért oly egykedvű az arcom a tó tükrében. Ám lehetséges, csak azért, hogy a szívem nagy nehezen feldöcöghessen a csúcsra és végül, amikor aláhull, nehezebb legyen egy leszakadt sziklatömbnél.

Tudatára ébredtem, hogy egész idő alatt rá se nézek a töndérrózsákra, és az érdekes árnyjátékot sem figyelem, hanem szemem egy csuka nyúlánk testére mered. Megrettenve e felismeréstől egy lépést hátráltam. Amikor újra áthajoltam a mellvéden, jó ideig tartott, míg ismét megtaláltam a csukát. És e pillanat épp oly végtelen volt, mint az első szerelem villanása, de épp oly rövid is, elszomorítóan rövid.

A hang, mely azt súgta, ez a te csukád, ez a te csukád, az én hangom volt, és tehetetlen voltam vele szemben. Moccanatlanul álltam a hallgatag erdei tó fölött, a vlzirózsák levelei közé bilincselt tekintettel, mint valamikor régen álltam egy kettéhasadt szikla előtt, mint valamikor régen álltam a morajló tenger partján. Mint ahogyan vonzott a fellegekbe vesző sziklacsúcs, mint ahogyan csábított a tajtékos hullámtaréjokon túl a köd rejtette láthatár, épp oly makacsul vonzotta tekintetemet a nyúlánk, henger alakú test, a komor esti szürkületben, álmaim szép ellenfelének teste, melyben pusztító erő, vadság és gyorsaság feszült. A csuka a sötét éjszaka réme volt, és oly vonzerővel bírt, akár a titokzatos suttogás.

Talán örökké a kőhidacskán álltam volna. Ám amikor hirtelen örvényleni kezdett a víz, amikor váratlanul elővillant a hal fehér hasa, megijedtem, mintha törékeny pohár esett volna ki a kezemből. De nem hallottam a cserepek csörrenését, csend volt,