Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)

Nemsokára megszólal a csalogány. De akkor már nem szabad itt lennem, mert ha meghallom a csalogány szépséges énekét, nem tudok többé elmenni innen. Sietve rakom össze kisszékemet, egy marék kukacot szórok a vízbe, és utána küldök egy csomó tésztát. Aztán kihúzom a hálót a ponttyal, melyet korán reggel fogtam. Arany színben játszik és tehetetlen, s valamit odasúg nekem. Szótlanul visszadobom a vízbe; megcsillannak hátán az aranytallérok. Nem tudnám se megölni, se megenni. A feleségem pedig a szagát sem bírja a halnak. Dehát — miről beszélgetnénk egymással egész este, ha nem évődhetne velem, hogy miféle bolond vagyok tulajdonképpen.

Bizony, hasznosabb dolgokkal is foglalatoskodhat az ember munka után.

Míg keresztülvágok a réteken, úgy érzem magamat, mint azon kiválasztottak egyike, akik száraz lábbal gázolhatnak át a zöld tengeren. A rétek egészen a láthatárig nyúlnak. Az alig érezhető szellő meg a lenyugvó nap kígyószerű hullámokra töri a víztükröt, a festett köcsögökből szivárványt kerít fölébe. A föld csendesen pihen, testén századok óta halott emberek könnycseppjei gyöngyöznek. Időnként különös szomorúság-, gal pillantok rá a nyomokra, melyek az emberi lábak után maradtak. Az erdősáv felé tartok. Tőlem pár lépésnyire folyik a Dyje, csendes és hallgatag, mint egy jó barát. Elég, ha valahol a közelemben érzem, s már nem vagyok egyedül. Ismerem női szeszélyeit, hideg tavaszi kegyetlenségét, halálos görcsöket okozó fogas nyakörveit, langyos hörpintésű dús ölét. Felfrissít nyári hőségben, halált osztogat a virágban álló barackfák alatt. De nem neheztelek rá ezért, inkább irigylem csodálatos átváltozásait. Hányszor szerettem volna tele meríteni vele a tenyeremet és inni belőle a legnehezebb pillanatokban! A jóság ajándéka tölgyfakereszt ezen a furcsa világon.

Az elhagyatott vadetetőnél letérek egy alig kivehető erdei ösvényre. Az ösvény pirosra festett méhkas mellett, virágzó hársfák alatt egészen a szénatárolóhoz vezet. Ördögpajtának nevezik, épp oly félelmetes hely, mint máshol a vesztőhelyek. Az emberek serény pókok módjára talán mindenütt a világon körülszőnek egy-egy helyet a rejtelmes események hálójával, hogy legyen mivel fogniuk a rossz álmok kövér halait. De hiába — halványul emlékezetünk. Szentelt vízre már nincs szükségünk, szentelt hamuval pedig már csak a kisgyerekek és az öregasszonyok festetnek keresztet a homlokukra, de azok közül is csak a legártalmatlanabbak. Vajon részegítőbb-e valahol a szerelem, mint a virágzó, mézillatú hársfák alatt, a sarjúszéna puha vánkosán, amikor a lyukas tetőn át beragyognak a csillagok, s a baglyok olyan csendesek, mint a lelkiismeret.

Egy horpadt bádogdobozt telepumpálok hideg vízzel; érzem, hogy minden korttyal kellemesen enyhül a szomjam. És már szalad is felém az erdész bicegő tacskója, nagy füle eltakarja a szemét, mint szemérmes hölgy arcát a legyező.

Az erdész egy farönkön ül a hársfa árnyékában, kinyújtott lábbal, meztelen sarkát a homokba mártva. A felesége is mellette ül, ruhája jócskán felcsúszva, ölében egy csomó cseresznye.

Már csak néhány lépésre járok tőlük, de az erdész még mindig szertartásosan szedegeti az asszony öléből a cseresznyét. A felesége rakoncátlanul hahotázik, a cseresznyétől piros ajkának résén át fehér foga bele-belevillan a rózsaszín alkonyaiba. Nem szeretem az erdész nyurga, inas alakját, hamis rókaarcát, vizslató apró szemeivel, görbe orrával és sárga fogaival, nem szeretem a feleségét, ezt a termetes, dús keblű asszonyságot, aki mindennap tehéntejjel issza tele magát és fácánhúst szopogat, aki gátlástalanul örül férje erejének és szerelmének, s mindennap jólakásig betelik vele. És mégis, mint ahogyan a temetőben mindig a hullaházhoz visz a lábam, éppúgy sohasem tudom megállni, hogy hazafelé ne az erdészlak mellett menjek, bár ismerek legalább egy tucat más ösvényt is, ahol a nyavalyás tacskó sem szimatolna meg.

— Jő estét, Jan úr — fogad rikácsoló hangon a felesége, de ki tudja, nem sértem-e meg, lehetséges, hogy egészen kellemes a hangja —, jöjjön, üljön le, jöjjön, dicsekedjen el vele, mit fogott.

— Nincs mivel dicsekednem — dörmögöm dacosan.

— Egy ilyen derék ember nem mehet haza zsákmány nélkül.

Az erdész közben egykedvű képpel fricskázgatja a gondosan leszopogatott cseresznyemagot. Mindig úgy viselkedik, akár egy pasa, ha a felesége másvalakivel beszélget.

— Üljön hát le végre... Menj odébb egy kicsit, Karéi.

Miközben odébb ül, hogy helyet szorítson nekem maga mellett, tartania kell a ruháját, hogy a cseresznye ki ne hulljon a porba, és most még többet mutat a combjából,