Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Závada, Vilém: Apály, Egy parasztasszonyhoz, Az utolsó ítélet angyala, Kétségbeesés (versek)
Ök lakják legfelsőbb emeleteim Engem meg letaszigálnak a földszint pincéjébe Elvágnak a külvilágtól eltépik sorsom vezetékeit Vállamra gondokat testembe betegségeket raknak Idegen vesszőket oltanak belém befonnak indáikkal Ráznak mint növendékfácskát saját hitüket verik fejembe Azt kívánják, hogy az ő szemükkel lássak mondjam azt ami fülüknek kedves s daloljak az ő kótáik szerint A fűzfasípot faragják így ahogy engem nyesnek de közben feltépik a gyenge kérget is rajtam habosra verik lelkem izzó sárgáját s elpusztítják a vér forró csíráit benne S ez nem halállal végződő könnyű testi sértés Rafinált csecsemőgyilkosság ez Lakásomból az utcára szököm előlük megyek céltalan keresem a csend oázisát a város forgatagában Már nem rakéta vagyok mi önmagát hajtja a kijelölt pályán de űzött erdei vad kit mások hajtnak mindig magamon érzem a vadász rám célzó szemét A rejtőző életet szerettem s nem tudok rejtekben élni A magányt szerettem s nem tudok közösség nélkül élni Mintha a halat kirántják a vízből nem fénylik arcom többé Ha pódiumra lépek dadogok bereked torkom Ha már nem tudok kimászni a gyengeség falai közül kutam kőperemét is körbefalazom s szobám fénye is kerítés lesz körülöttem Nem tűnhetek el mint folyóvíz a száraz homokmederben s nem oszolhatok el a szélben füstként Akár a víz a viliódzó napfényt legalább villanásait fogjam fel s verjem vissza az újból s újból kikapcsolt, meg-megszakított létnek fogadjam őket szívembe és adjam tovább Egy parasztasszonyhoz Kopogjon facipőd büszkén, lábad mindig örömmel csusszan bele, ha mondjuk éjféltájban fel kell kelned, s az istállóba sietsz az udvaron át. Elnyújtva bőg a tehén bele a sötétségbe, csörren a lánca a jászol deszkáján, s úgy veri szarvát a falba, mint hogyha félne.
