Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Závada, Vilém: Apály, Egy parasztasszonyhoz, Az utolsó ítélet angyala, Kétségbeesés (versek)
Te csak belépsz az ólba, a jószágot nevén szólítod, s eres kezeddel — anya gyermekét — végigsimítod, s erre a tehén nyugodt és okos szemmel, s az igás barmok született komolyságával hálásan megnyalja kezed s virágzó lóhere szagú forró párát lehel arcodba. A kóbor macskának is jó a szimatja. Ajtód elé ül, gyermekként jajgat. Szemében ugyan zöld fények foszforeszkálnak, akár a sűrűben vadra leső leopárdnak, téged mégis szelíden körbe sétál, szoknyádhoz dörgölőzik, köszöntés képpen magasba emeli farkát, mintha érezné, hogy te nem űzöd el majd, s úgy fogsz beszélni hozzá, ahogy az emberhez szoktak. S tavasszal mit szórsz a barázdákba, hogy kezed alatt a legkényesebb növény sem szenved, s nem futnak el a földedről? Emlékmű eddig még sehol sem dicsér, újságokban sem írnak rólad, pedig nálatok, otthon, falun a föld körötted forog. Az utolsó ítélet angyala Szomorún rágod vad ló az izzó zablát a szót az egy szót viharok kemény héját Azt a szót száj ki nem ejti ember embernek el nem mondja Az a szó maga reped fel S nem szájról szájra terjed A szél harsonája dörgi majd széjjel S földrengések nyelvében bőg fel S félre gördül a súlyos sírkő Kétségbeesés Mért zárkózol be mint gyilok a nyélbe önhúsodba fordul a pengeél mint visító kasza a lóherébe nyomában a madár elalél mint öngyilkos ha nyakába mélyed a jaj hurka s a zsinegbe ragad Lelked rúgja ki alólad a széket Tőzsér Árpád, fordításai
