Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)

hogy erőt vegyen. Az élő víz kipirosította fehérszakállas, öreges arcát. Szemében felcsillant a rég elfelejtett betyáros tűz.

— Soger, — mondta halkan — te megenni való vagy, jól vigyázz, mert beléd- harapok.

Soger anyó ferde pillantást vetett rá, és elment. Mambre meg ballagott utána.

— Emlékszel, Soger?

— Mire emlékezzek?

— A menyegzőnkre, ahogy mentünk a Cicernavankra ...

— Vardavar volt, a tavasz ünnepe — mondta Soger anyó megindultan. — Beledugtál a vízbe, majdnem belefultam.

És mindketten elmerülnek az emlékezésben. Mikor volt az? ötven éve, vagy talán több is?

A víz fennakadt a hágószorosban, és tengerré duzzadt. Nem zúg már, nem rakoncát- lankodik. A csendet csak néha-néha zavarják a motorcsónakok, amint szántják a kék víz hullámait.

— Nagyanya, akarsz egyet kerülni a tengeren?

Melik kiáltott.

Soger anyó eltakarta az arcát. Mambre ravaszkásan vigyorgott.

— Félős az én megrémült őzikém.

Soger anyó szeme megvillant.

— Igyál ki még egy csészét, aztán nem leszek én neked őzike, hanem menyasszony, te vén ostoba.

A Cicernavank árnyéka a vízfelület kék tükrére esett, és lassan nyúlott a falu felé. A görbe kereszt a vízben kiegyenesedett, végre eloltotta szomját.

A kék tükör felett lehajtották komor árnyékukat a sziklák, amelyek vízben álló fekete bivalyokra emlékeztetnek. És a hókoronás Tatan-csúcs árnyéka is a vízbe merült. Ez a hegy valaha nagyon messze volt, de most közelebb húzódott. És a gáton álló víztorony is a tengerben nézegeti magát. Gracse áll ott, meg néhány más ember. Ök is mintha a tengerbe lógnának fejjel lefelé.

Soger anyó a víz felé nézett, és mintegy idegen hangon felkiáltott:

— Jaj, hiszen belefulnak!

— Te kis bölcsem!

Borjúcsorda közeledik a víz felé, vidámak, magasba emelt farokkal ficánkolnak, de amint meglátják magukat a vízben, visszahőkölnek.

A gáton felsorakoztak az iskolásgyerekek. Virágot tartanak a kezükben és énekelnek. Aszthnak, a helyi szovjet elnöknőjének arcáról lerí jelentőségének tudata. Van dolga bőven. Két fiú segédletével felerősítette a mikrofont a piros anyaggal bevont asztalra. Munka közben hirtelen megkérdezte tőlem:

— Nem akarnál felszólalni a falu vendégei nevében?

— Mit mondhatnék? — vontam meg a vállamat.

— Óriási munkát végeztek itt, és neked nincs mit mondanod? — csóválta a fejét szemrehányóan.

— Lenne mit, de inkább nem szólalnék fel.

Valóban, inkább nem. Akarva-akaratlan vendég vagyok itt. Sőt még az sem. Mert a vendég legalább valaki. Én viszont egészen feleslegesnek érzem magam e kék tenger partján, a zajos, ujjongó tömegben. Szeretnék elmerülni a vízben, akárcsak Hacsipap körtefája. Sajnálom a régi gyalogutat. Szégyellem, de ez az igazság. Az emberek örvendeznek, én viszont önnönmagamat idézem fel, az egykori bőrtáskás postásgyereket, és vágyódom a régi idők után.

Gracse a nagyanyját keresi.

— Neked kell megnyitnod az alagutat — mondja neki. Minél később, annál jobb. Soger anyó meglepődve néz az unokájára.

Még mielőtt észbe kapna, valaki ollót csúsztat a kezébe, és elvezetik az alagút bejáratához, ahol fehér szalagot feszítettek ki.

— Vágd el — kiált rá Aszth — vágd! Egész életedet víz nélkül élted. Mostantól fogva lesz itt víz bőven.

Soger anyó elnyírja a szalagot. Ebben a pillanatban Melik megtekeri az elosztó kerekét, ős hirtelen felzúg az áramló víz.

Tajtékozva hömpölyög az alagútban. Nem látjuk, csak halljuk...