Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)

A víz gyors árammal folyik a Füstölő rét felé. Mambre bátyő érzelgős dalt játszik. Soger anyó elrántja a zurját.

■— Nahát, illik ide ez a szomorú dal? Hiszen ez a nap — örömnap. Játsszanak a gyerekek! Mindenki táncoljon, daloljon!

Az emberek elindultak, a víz nyomában, a Füstölő rét felé. KI hogy tud, csak minél hamarabb odaérjen. Ám legtöbben gyalog mennek. Mellik motorkerékpárra ültette a családját. Aszth fehér csődörön suhant el mellettünk. Gracse lép hozzám.

— Megyünk?

Ö vezet. Ketten ülünk a kocsiban. Oj úton haladunk. Az „övén”, ő építette.

Útközben felvesszük a nagyszüleit. Méltóságteljesen elhelyezkednek a hátsó ülésen.

— Nagymama, ismered az orvosnőnket? — kérdezi Gracse.

Nagyanyó hozzáhajol.

— Ismerem, hogyne ismerném. Csinos lány.

— Akkor küldjél hozzá kérőket — mosolyog Gracse zavartan. — Tisztelnünk kell a régi szokásokat.

A kocsi vízben halad. Az alagútból rohanó ár már elért a Fogolyforrásig. Vékony erekben terjed tovább a kopasz, száraz talajon. Siet a messzeségbe.

Mambre bátyó elsőnek száll ki. Letérdepel a szomjazó földre, előrehajol és iszik: iszik a vízből, amelyet az unokái vezettek a Füstölő rétre.

Eszembe jutott, mit mondott egyszer apám a Fogolyforrásnál:

— Eloltottam a szomjamat; de te, kiszikkadt föld, te mikor oltod el?

Mezítlábas gyerekek tocsognak a vízben, amely egyre árad. Aszth fehér csődöre idegesen felnyerít és hangja az egyik égtájtól a másikig száll.

SZOMJAS VAGYOK, ADJATOK INNOM

A Füstölővölgyben új kertek keletkeztek. Minden üde zöld színben pompázik.

Első ízben kisgyerekként jártam itt, szántás idején. Földecskénk Hacsipapé mellett feküdt. Hacsipap szántott, engemet pedig ostorosgyereknek küldtek mellé.

Amikor elfáradtunk, lekuporodtunk a barázdába, és eszegettünk. A falusi étel egyszerű: kenyér, aludtej meg valamiféle fűszer.

. — Miért ülsz a barázdában — kérdeztem csodálkozva Hacsipaptól.

— Hogy a föld melege űzze ki a térdemből a hideget — válaszolta.

Amikor befejeztük a szántást, hazaindultunk. Hacsipap gyalog ment, én a lő hátán ültem egy jó köteg széna mögött. Kicsi voltam még.

Hacsipap nem szórta ki a földet a zsebéből, sem a sarujából, minden szemecskét hazavitt, hogy felfrissítse vele a ház előtti sziklás kertecskét. Az én értetlen tekintetemre ezt mondta:

— Ha majd megnősz, megérted, milyen érték a föld.

— Nem lenne jobb itt építeni házat? — kérdeztem egyszer.

— Mit beszélsz — haragudott meg Hacsipap. Nincs helyén az eszed. Ki építkezne termőföldre? Első a kenyér, kedvesem.

És Hacsipap úgy ráfeküdt az ekeszarvra, hogy vasa egészen belemerült a kavicsos talajba.

— Hej, fiú — kiáltott Hacsipap a pásztorgyerekre. — Énekeljétek el kedvemre az Orovelt. Nekem is örömöm lesz benne, az ökröknek is, meg a földnek is.

Valaki rákezdett egy ősrégi szántódalra, amely arról szólt, hogyan szomjazik a föld, hogyan kéri az embereket, hogy melegítsék fel a Tatan-hegy örökös havát, és oltsák el vízével a szomját.

Hacsipap is hozzátársult komor, öblös hangjával. A dal szárnyra kelt, egyre magasabbra emelkedett, végül elért Soger anyóhoz, aki éppen a bölcső fölé hajolt.

— Inkább elveszteném a szemem világát, szegénykéim, megint szomjaznak, — sóhajtott föl az ötgyermekes anya, és nem tudta, mihez fogjon: egy korsó vizet hozzon a gyerekeknek, frissítse föl a fáradt pásztort avagy öntözze meg a kiszikkadt talajt?

A trágyaszagú füstben megbúvó, hőségtől megviselt falun keresztül szállt a könyörgés: szomjas vagyok, adjatok innom!

Vizet kértek az állatok, Hacsipap és én is. Meg a föld is, amely az embereket és az állatokat táplálja.