Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)
Hacsipapnál a háztetőn összegyűl az egész falu népe. Minden családnak van valakije a világban. Mindenki vár levelet. Apám kezembe ad néhány borítékot. — Olvasd! Valamennyi szempár türelmetlenül figyeli a leveleket a kezemben. — A helyi szovjet — olvasom a síri csendben — Hacsipap Hacsunov részére. — Ez aztán legény! — Hacsipap diót rak a zsebembe. — Ki helyezte ennek a gyereknek a szájába az áldott orosz beszédet? Micsoda szerencséd van! — Ganesz tanító — válaszolt büszkén az apám. — Fizetek neki, hogy tanítsa. Minden héten annyi szénát viszek hozzá, amennyit a szamár elbír. — Micsoda? — csodálkoztak az emberek. — Annyit? Hacsipap újabb marék diót tesz a zsebembe. — Bontsd fel azt a levelet, fiú, bontsd fel. Felszakítom a borítékot és most már örményül olvasom: — Először is szívélyesen üdvözlöm azt, aki a leveleket felolvassa... Az egész falu népe feszült figyelemmel hallgat és váltakozva néznek hol a levélre, hol rám. — ... Továbbá azt üzenem, testvér, hogy lecsaptak a fagyok. Mondd hát meg So- gernek, kössön nekem gyapjúharisnyát. Alkalomadtán küldjétek el. Mert már épp eleget fázik a lábam. Küldtem nektek nyolc rubel húsz kopejkát. Az igazolást a zsebemben hordom. Ej, ha tudnád, testvér ... — Tartsa meg az isten egészségben — kiáltott fel valaki. — Jóravaló gyerek! Nyolc rubel húsz kopejka! Két bárány ára. A gyerek Hacsipap legidősebb unokája. Külföldön él. Soger anyó a könnyeit törölgeti. — Inkább megvakulnék mindkét szememre! Fázik a lába, szegénykémnek ... Aszth sárga körtét nyújt nekem. Szinte magamon kívül vagyok örömömben. — Többé nem foglak verni csalánnal — ígéri. Éjszaka a háztetőkre hullanak a csillagok. Hacsipap apámmal beszélget. — Mi újság, postás testvér? — Mit szeretnél megtudni? — Hát a folyóról — sóhajt fel Hacsipap. — A víz örökké haszon nélkül fog elfolyni? Hiszen a Füstölő rét lángra lobban. Ha odavezetnék a vizet, bőven teremne minden. Arról kellene gondolkodni... — A folyóról nem hallottam semmit. Hacsipap egyszercsak horkolni kezdett és a csillagok ijedten szétfutottak. Reggel Soger anyó apámnak eperpálinkát hozott, nekem meg főtt tojást. Hacsipap megáldott bennünket az út előtt. — Mambre lent van a völgykatlanban. Kecskéket őriz. Ne feledd el megmondani neki, hogy levél érkezett, biztos megörül neki — kiáltja utánunk. Ügy tűnik, mintha az egész cicernavanki katlan szívderítő daltól zengene. Keskeny ösvényen haladunk, hol kapaszkodón, hol dombról lefelé. Az emberek kenderolajban pörkölt babot raktak a zsebembe. Apám magyaráz: — Élt ebben a faluban egy ember, aki olvasni tudott. Nemrég halt meg. Így hát megint én olvasom fel a leveleket. Ojabb falu. Mélyen az erdőben fekszik; úgy búvik meg a tölgyfák között, mint egy barlangban. Apám felsóhajt: — Itt soha senki nem tudott olvasni! A keskeny ösvény úgy kanyarog a völgykatlanban, mint a veszendő cérnaszál. Az ember kénytelen görcsösen belekapaszkodni a sziklatömbökbe, a csipkebokrokba. Jaj, nehogy lezuhanjak! A folyó partján kis sziget képződött a homokból. Kövigyíkok élnek itt, bőrük színe sárga, mint a homoké. Azt tartják róluk, hogy olykor-olykor ráugranak az emberre, rátapadnak az arcára és csak egy csupor aranyért hajlandók elengedni áldozatukat. Ezen a vidéken sok csupor, sok köcsög található a házaknál, de csak kölest meg lencsét tartanak bennük, s ilyen edényekbe szokták eldugni a messziről érkezett leveleket is. Lehetséges, hogy ezen a vidéken a kölest aranyként becsülik. A homokzátony fölé magányos cseresznyefa nyújtotta ki ágait. Árnyékában jól érzik magukat a kecskék. Apám odaköszönt Mambrének, a pásztornak:
