Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)
A völgykatlan mélyén félelmetesen zúg a Vorotan. A sziklák hatalmas válláról zuhogva hull alá a kék Loraget és beleömlik a Vorotanba. A folyók találkozóhelye fölött sziklás magaslaton nyúlik föl a Cicernavank templom. Dőlt kereszt lángja díszíti a homlokát, boltívei alatt Soger anyó hangjának visszhangja zeng: — Ejnye, Aszth, haza már! Látom az ösvényeket, látom a hósapkás Tatan csúcsot, és az egész katlant. És a legmélyén a falut. A folyó partján gyümölcsöskert van, s a kertben még áll Hacsi- pap körtefája. Előttem fekszik a sziklás szorosok, szakadékok egész világa, sziklákon sziklák, olyan világ, amelyből évezredek lélegzenek. Pusztul a Füstölő rét szomjas földje. Egész éven át nem hullott itt egyetlen szem eső. Szerencsétlen föld. Kicserepesedett hatalmas arca ... Megyek befelé az alagútba és olyan ünnepélyes félelem fog el, mint valaha évekkel ezelőtt, amikor először léptem a Cicernavank díszes boltíve alá. Sárga fénylánc fut végig az alagúton, csak bele kell kapaszkodni, élvezet. Omladozik alattunk a föld. Nem magától, hanem azért, mert aláásnak. Ha az alagút torkolatából körülnézel, magad előtt látod a Füstölő rétet, mintha a tenyereden feküdne. És az ég alja szinte megérinthetően közelinek tűnik. És mégis egy napnyi gyaloglás választ el tőle. Talán eljut oda a hangom, de a kezem nem ér el odáig. A vorotani katlan választ el minket, olyan mély, mint a feneketlen égbolt. Ebben a katlanban hét falu búvik meg, felettük őrködik a Tatan csúcs, amelynek orma a felhőkbe nyúlik, lábát pedig nagy folyó hullámai mossák. A Tatan hegy hófedelének szegélyén bódító nárciszok nyílnak, s hólével itatja a szőlőt, a fügecsemetét, a gránátalmafát. Ha Aszth hívására nárcisz nélkül érkeznék, sosem bocsájtaná meg. S én bizony mindig hoztam neki nárciszt. Mintha imát mondott volna, úgy dúdolta Soger anyó az Orovelt, a szántóemberek ősrégi dalát: — Szomjas vagyok, adjatok innom! Kenyérrel és sajttal vendégelt meg és állandóan ezt hánytorgatta: — Mikor vezettek már végre vizet a Füstölő rétre? Férfi vagy? Válaszolj! Mit válaszolhattam? Vajon megismer Soger anyó? És mondja-e még úgy, mint régen: egyél, hogy nagyra nőj! Ha nagy leszel, hozzád adom Aszthot feleségül. Mindez már rég volt. Halántékomon ősz szálak csillannak. Tizenöt év telt el azóta, hogy sajtot és kenyeret ettem ezen a helyen. Vajon megismer még Aszth? Forró homok, forró szél... Vorotani katlan. Benne fekszik egy falu. Az én Aszthom faluja. Apám erőlködve kapaszkodik fel Hacsipap házának sima tetejére. — Hej, emberek, hozom a postát! Leoldja válláról a táskát és megkérdezi: — Szomjas vagy, fiam? — Nem — csóválom a fejem. — De éhes, az igen, ugye? Hallgatok. Apám jól tudja, mit csinál, amikor engem, a mezítlábas gyereket a szakadékokon, szorosokon keresztül magával visz. Azt akarja, szokjam meg a járást, a meredek hegyi ösvényeken és áthatolhatatlan sűrűségeken, mert egyszer majd át kell vennem tőle a kötelesség terhét. Talpunk alatt reng a föld. Baglyok huhognak, zúgnak a vízesések. De mi csak megyünk apával egyre tovább ... A sziklák között hirtelen szemétdombok tűnnek fel, egy tucatnyi ház, fedelük piros és sárga, aszerint, hogy mit szárítanak rajtuk: körtét, csipkebogyót, somot, dinnyét — gyümölcsöt, ami magába szippantotta a nap sugarait. A sziklafalon füstfellegek kapaszkodnak fölfelé. Egy háztetőről apró köveket dobál utánam egy meztelen gyerkőc, aki úgy ül a kutya hátán, mintha lovat ülne meg. És ezt kiabálja: — Postás, borostás! Soger anyó köleskenyeret tör le, csipkeízbe mártja és tányéron elém teszi. — Egyél, kis bogár.
