Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)
Aztán Soger anyó jött a forráshoz (már akkor is anyókának láttam) és vele a sovány, nyúlánk Aszth. Soger anyó Hacsipap unokájának, Mamber pásztornak volt a felesége és tizenegy gyermeknek az anyja. Legfiatalabb leánya, Aszth — Csillag — úgy tapadt a szoknyájához, mint a folt. Soger anyó kosarat vitt a hátán, bizonyosan földiszedret szedegetett a Füstölő rét lankáin. A kosarat a földre helyezte, vizet vett a tenyerébe és megitatta kislányát, aztán maga Is kortyintott és megkérdezte apát: — Mi újság, postás testvér? — Semmi — sóhajtott apa. — Megint szárazság van... Soger anyó végigsimította Aszth összeszaggatott ruhácskáját. — Miért is hoztalak a világra? Egy pillanatig sem maradsz veszteg, úgy rohangálsz, mint az eszeveszett. A ruha szinte leég rólad. Soger anyó belepirult a szégyenbe lánya miatt. De apám is kényelmetlenül érezte magát. A nadrágja, a bőrzekéje folt hátán folt. Soger anyó egy marék földiszedret nyújt felém. — Egyél, hogy nagyra nőj. Ha nagy leszel, hozzád adom Aszthot feleségül. Aszth égetően csípős csalánnal paskolja meztelen térdemet. Összeszorítom a fogam, olyan képet vágok, mintha egy cseppet sem fájna, de nem merek a szemébe nézni, amely olyan fekete, mint az érett földiszeder. Aszthnak a térde meg a válla Is meztelen, valami szégyentelen bokor elszakította karton ruhácskáját. Érzéketlen bokor! Vagy talán nem is volt az érzéketlenség? Miért paskolt engem Aszth a perzselő csalánnal? Ha most nem állna itt apám meg Soger anyó, úgy végigsuhogtatnám a meztelen vállát, hogy haláláig perzselné a helye. Bizonyosan nagyot nézne! Hogy vihog, hogyan mutogatja apró fogait, amelyek olyan fehérek, mint a rizsszemek ... — Soger, Mambre otthon van? — kérdezi apám. Mambre sovány, beteges ember, jó hogy el nem viszi a szél. Szeme mélyén örökké szorongás fészkel. — Nincs otthon — sóhajt fel Soger anyó —, a hegyekben barangol a kecskékkel. Aj, jaj, jaj ... Apám is fájdalmasan felsóhajt. Aszth kiölti rám a nyelvét. Apám tovább kérdezősködik. Hacsipap otthon van? — Csépelni ment — válaszol Soger anyó. Levelet viszel neki? — Azt. Sokáig beszélgetnek erről, arról is, és sokat sóhajtoznak. Végül elválnak s mi tovább bandukolunk nehéz, gyötrelmes utainkon, ők pedig c. magukén... De ez már rég volt.. . A kocsi a Füstölő rét felé döcög. Csikorog az apró kavics. Sima, jó az út, de bennem • újraéled a régi félelem. Gracse mérnök ül mellettem. Soger anyó legfiatalabb unokája. Amikor levélhordó táskával botladoztam Itt, Gracse még nem is volt a világon. És amikor a falujukban tanítóskodtam, Gracse még pelenkát viselt. Most viszont... Mire Gracse elmondott néhány viccet, kiértünk a szorosból a Füstölő rétre. Akármennyit nézelődtem, nem találtam rá a régi ösvényre. Nem csoda, hogy Is lelné meg az ember a nagy folyóban a patakok vékony cérnaszálát. Az ösvény eltűnt. Kopár földön állunk. Gracse feszült figyelemmel néz a Fogolyforrás felé. Vajon mit lát az őszi aranyban? Talán egy ott tanyázó fogolycsapatot? Vagy várja, hogy megérezze a forrás nedves leheletét? Figyelem a tekintetét. Mi lesz, ha előbukkan Mambre bácsi, Soger anyó, az apám vagy Hacsipap. De nem, egyikük sem bukkan elő. Ha legalább Aszthot láthatnám, hiszen ezen a vidéken lakik. Még Soger anyó és Mambre bácsi is egészségben él. Csak Hacsipappal és apámmal nem találkozhatom. Se ma, se holnap — soha. Gracse megragadja a kabátujjam. —Hallod, a föld alatt vannak!? Megremegek. — Kik? — Az embereink. Alagutat vájunk. Gracse a cipője orrával beletúrt a földbe. — Lenézzünk?
