Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)
SZERO HANZADJAN Szero Hanzadjan örmény író, számos regény és elbeszélés szerzője, Örmény- ország déli részén, Goris községben született 1915-ben. Ifjúkora egybeesik a szovjet hatalom megszilárdulásával. Gyermekkorában édesapja mellett segédkezett, aki levélhordóként látogatta a nehezen hozzáférhető hegyi falvakat. Később tanító lett egy vidéki iskolában. A második világháború idején fegyverrel a kezében harcolt hazája szabadságáért. Az itt közölt lírai elbeszélés az eredetinek rövidített változata, az író gyermekkori emlékeit idézi fel s az Eső után című gyűjteményben jelent meg. p ^ Szomjas vagyok AZ MAR RÉG VOLT . .. Az ösvény kanyargós cérnaszála bizonytalanul húzódik a völgykatlanból a Füstölő rét kiszikkadt talaján. A szabad térségbe óvatosan lopakodik, mintegy visszafojtott lélegzettel, mert a sziklás szorosban csak úgy hemzsegnek a mérges kígyók. Apám azonban levélhordó, nincs más választása. A Füstölő rét körül meglapulő falucskákba más út nem vezet. Ott pedig a szemek, a szívek várják a messziről érkező híreket. Kapaszkodunk fölfelé a gyalogúton, apám vállán nagy levélhordó táska lóg, az enyémen pedig kicsi. Hosszú volt az út. Mire elértük az első települést, már szinte szédültünk a szomjúságtól. Roppant széles a Füstölő rét, égaljtől égaljig húzódik. Hosszú a mi utunk, és ivóvíz csak egy helyen lelhető — a Fogolyforrásnál. Ha ott nem oltod el a szomjadat, kirepedezik az ajkad, mint a Füstölő réti talaj, és lehet, hogy nem is érsz célba. Kapaszkodunk a megtüzesedett sziklákon. Köröskörül se fa, se fű, se virág. A tűző naptól felforrósodott por a kígyók tenyésztalaja. Talán azért van az, hogy a teve* a kígyómarástól a helyszínen elpusztul. Itt-ott emberi meg állati csontvázakat látunk. Talán évtizedek óta porladnak itt, talán száz éve is. Ahogy elhaladunk a csontvázak mellett, apám mindig elhallgat és szorosabban fogja a kezemet. Csak a Fogolyforrásnál oldódik fel ismét a nyelve. Apám a vállán keresztülvetett táskával letérdelt a forráshoz. Szánkat hosszan odatartottuk a kőedényhez, ahol a víz vékony erecskéje folyt a sziklából. Apa a haját Is megszórta vízzel, nekem pedig nedves lett az arcom. Elsőnek én szoktam inni. — A kisebbnek elsőbbségi joga van — vélekedett apám. Ittam. A kőtál egykettőre kiürült. Apám várt, amíg újra megtelt. Sokáig ivott, alaposan. És állandóan Hacsipapot dicsérte, hogy újra kiirtotta a kígyókat a szorosból. Hacsipap ördögien ügyes ember volt. No, csak gyere, mérges kígyó megszorítom jól a torkod ... f *■«. Apu lenyalintotta a bajuszáról a vízcseppeket és nekitámaszkodott a harmatcseppes sziklának. Én meg Hacsipapra gondoltam, ű mindent tud a világon, még kígyót ölni is!
