Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - Duba Gyula: Hagyományainkról

Csáder László hagyatékából, hogy új neveket, címeket és gondolatokat hozzanak: Barta Lajos, Kassák Lajos, Győry Dezső, Szalatnai Rezső nevét, a Sarló valóságát, a Munka, Ma, 100%, 2X2, Dokumentum című folyóiratok légkörét, Tallós Prohászka István szocialista festőművész ,,-ig” című verseskötetét, a Sarló 1931. évi kongresszusának anyagát, közvetítve a kelet-közép-európai szociális problematikát, idézve az előttünk járó nagy nemzedékek művészi törekvéseinek értelmét, sugallva fontos történelmi tanulságokat és kínálva jövőnkhöz útmutatást. A szerkesztő asztalán feltűnnek — Lőrincz Gyula rajzain — drámaian markáns csallóközi emberalakok; fordítói munka eredményeként szovjet, cseh és szlovák novellák, lengyel drámai szövegek, francia versek; Kassák konstruktivizmusa mellett Fábry expresszionizmusa, a harmincas évek parasztkérdése oldalán mai irodalmi gondjaink. Összeáll végül egy emberteremtette valóságanyag, amelynek forradalmi gondolkodás és bátor újítói tett a jellemzője, meg a provinciából a nagyvilágba való kitekintés és a kis népközösség tudatának távlatokra szomjas szellemi kitárulkozása. Egymást kiegészítve simulnak össze az írott anyagok, eszmék és elképzelések, művészi tettek és írói akarások, múlt, jelen és jövő. Egymást kiegészítve, mondtam, és közben figyelmeztetve, hogy Dél-Szlovákiának, ennek a nemzeti kultúrák találkozási vonalán fekvő keskeny földsávnak a nyelvi kultúrája és szellemi törekvései kimagasló képviselőiben mindig emberi nagyvonalúságra irányultak s szándékaikban és tetteikben nem maradtak a nagyobb nyelvközösségek célkitűzései mögött. Sőt, mintha ezt a népcsoportot léthelyzete és életlehetőségei immár több mint félévszázados történelme folyamán s már a kezdeteknél éppenséggel arra ösztönözték volna, hogy a szociális eszmék talaja, ezen eszmék üldözöttjeinek — emigránsainak — menedéke, erkölcs és humánum védőbástyája legyen.

Múltunk gazdagabb és hagyományaink értékesebbek, jelentősebbek, mint ahogyan ma ezt tudomásul vesszük és felmérjük. Mert ha a történelem levegőjéből kissé mélyebb lélegzetet veszünk és múltunkba messzebbre tekintünk, nem kell megállnunk a századelőn: fürkésző pillantásunk távolabb is lát ősöket. Tiszta szívvel a magunkénak vallhatjuk a mindig szerelmes, törökkel csa- tározó, forroszívű jó Balassi Bálintot, költői tetteitől szörnyű haláláig. És ugyanígy elkísérhetjük a csodálatos tudású, töretlen hazafit, Szencen született Molnár Albertünket napnyugati útjaira, tudásszerző barangolásain, hogy ragyogó példaként figyeljük őt nyelvteremtő munkájában. Látjuk a múltból Batsányit Kassán lapot alapítani, a gyermek Jókait a komáromi vár labirintusaiban, nyugodt lélekkel elődünknek tudhatjuk Madách Imrét és a magunkénak bölcs és fájdalmas magányát, Tompa Mihály izzó hazaszeretetét és néphűségét, észleljük a kedélyesen is igazmondó Mikszáthot jó palócai és tót atyafiai között, felvillan előttünk a mindenből kiábrándult Reviczky Gyula kínzó pesszimizmusa, s egy pillanatra a fiatal tanító, Móricz Zsigmond is feltűnik, hogy Rozsnyón eltemesse kisfiát, Bandikét s majd később a Sarló vendégeként járjon tájainkon. S a századunkra érvényes névsor is felemelő; hely híján teljességében fel sem sorolható: a Sarló nagyszámú nemzedéke — bár nem önszántából — úgy rajzott szét a háború után a világban, mintha eltökélten hivatásának tudná felfrissíteni a szocialista eszméktől fűtött, de az öldöklésben és haláltosztásban megfáradt emberiség vérkeringését.

Kell-e bizonyítanunk, hogy ez a felföldi peremvidék — a szűkebb pátriánk — régi idők óta a teremtő szellemi kezdeményezés és a magyar nyelvi kifejezőerő táptalaja volt, hogy legjobb fiait humánus aktivitásra és közösségi értelmű tettekre ösztönözte? Magyarázzuk, hogy a szociális érdeklődés és az erkölcsi helytállás gyökerei népi talajba és történelmi valóságba kapaszkodnak mifelénk? Nemzetiségünket Fábry Zoltán a vox humana népének nevezte. S ő