Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Jegyzetek a novella „csöndjéről”
szól. írásaiban is ott van a csend: a mondatok között. A mondatok és rövid fejezetek szaggatott képeket, távoli összefüggéseket hordoznak: tartalmuk kiteljesedésében írójuk az intuícióra épít. A beleérző készséggel számol, melynek birtokában az olvasói lélek saját tartalmainak benső sugárzásával világítja meg és fogja át az összefüggéseket. Az írói értékelő szempont a csend mögött, mintegy beletakarózva van jelen: etikus alapállásban. Az író az erkölcs mértékeivel méri az életet. Moralizál. ítéleteiben nem téved s ez természetes: a kevésszavú ősök mögötte állnak, erkölcsükkel. Ök és az író hasonlítanak egymásra, de különböznek is: az ősök még természetük szerint voltak hallgatagok, az író a szűkszavúsággal formát választott. Tudatosan. S itt a lényegi ellentmondás: az ősök helyett beszélhetett a csend, az írónak mindent magának kell kimondani! Nézzük meg ezt a Függőfészekben, amelyben az író mindent elmond, amit el kell mondania. A novella témája: gyerekkori emlék. Az anyátlanul felnövő, álmodozó lelkű kamaszbarát — Lajos — tragédiája. Iszákos apja neveli dologra, parasztéletre, míg a fiúban a képzelet munkál és játszik vele, csábítgatja: Lajos lesi a természetet, álmodozik. Oroszlánvadász akar lenni. Az író — gyerek még szintén — nagyapjától kaszálni tanul. A két kis hős elfoglaltsága igazi gyerekromantika, több a játéknál. S míg folyik a kaszálás, a barátot jászolhoz nyomja a bika, az a bika, melyet a fiú etet, hizlal, hogy az árából megvegye neki apja az oroszlánvadász puskát. Hét rövid lírai kép: a parasztfiú balladája. A jobb sorsra érdemes parasztgyerek balladája. Nem is történet: egyetlen időtlen kép, részekből összetevődő, mozaikként megszervezett. Az időfolyamat csupán az olvasás aktusára vonatkozik, a képek időtlenek, mint festményen a színek és formai részletek. A Szerelem című írás olyan példa, melyben a csend nem beszél az író helyett, s a szavak csupán a felület jelzései maradnak. Fiú és lány szeretik, de nem értik egymást, viszonyuk meddő harc és kölcsönös marcangolás, oktalanul. Találkozásaikon nem kerülnek igazán közel egymáshoz, s ezért lélekben mindegyikük a másikat okolja. S amikor végre egymáséi lesznek, és ennek nyoma marad, a lány nem vállalja a következményeket — „engem otthon biztosan agyoncsapnak!” —, a fiú pedig nem követeli tőle, hogy hagyja meg a gyereket. Dehát miért, kérdezzük, miért nem harcol érte? Miért hozza oly könnyen a beavatkozásért a pénzt? Fiatalok, szeretik egymást, miért nem vállalják hát önmagukat? Válasz nincs, hiányzik a szociológiai indokolás, az erkölcsi gátlások természetrajza és a lélektani meghatározottság; a történet mélyrétegei nem plasztikusak. Az írás a felületet adja vissza, modoros, igazi dráma helyett eseményeket és helyzeteket tükröz, két ember kapcsolatának a vázát és nem a lényegét, szavaikat, de nem életüket. Csupán a szavaikat, melyekkel becsapják egymást és önmagukat. A röviden elemzett két írás között helyezkednek el Tóth Elemér rövid életképei, történetei, novellái, elbeszélésigényű lírai helyzetrajzai. Változó esztétikai értékűek, megírásuk időpontjait is érezzük rajtuk: a kezdő prózaíró kézjegyét és a tudatosan komponáló stiliszta alkotóerejének vonásait egyaránt viselik. Olyan író első könyve a Sárga, mint a nap, aki költőként komoly reményekre jogosító prózaírói valóságlátással rendelkezik. Könyve megfogható értéke: elsősorban stílusjegyei. Prózairodalmunkban újdonság az expresszív lírának ilyen tömény és hatásos jelenléte, s a szerző feladata lesz ez irányban tovább kísérletezni. Részben ki kell majd tapogatnia az egyéniségére szabott lírai próza lehetőségeinek a határait, az áttételes kifejezésmód szerepét a novellában, az intuíció és jelképrendszer epikai vonatkozásait, másrészt új területeket kell stílusa számára felfedeznie és meghódítania. Előrelépésének feltételei széleskörűen adottak, szinte úgy tűnik, hogy prózairól fejlődése érdekében csupán új valóságanyagot kell keresnie és elég, ha tematikai szűkkörűségéből kilép. A prózaírót valóságanyagának gazdagodása edzi, mely a megszerzett életanyaggal szembeszegezi formateremtő képességét, hogy legyőzze a szervezetlen anyagot és rendszerbe foglalja annak látszólag oktalan tényeit. A tematikai gazdagodás ilyen esetben a kifejezőeszközök nemesedését is szükségszerűen maga után vonja. A szerző a „termékeny csönd”-ben higgyen továbbra is, de ne feltétel nélkül, mert a „csönd" csak akkor „szólhat” igazán, ha természetes közegében van jelen. S a novella „csöndjének” természetes valóságközegét — szövegkörnyezetét — az írónak kell megteremteni.
