Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - KRITIKA - Tóth László: A brechti paradoxon
amelyek lehetővé tették, hogy Sztanyiszlavszkij színházesztétikáját ugyan nem tagadva [mint ahogy bevallottan Brecht is nagyon sokat tanult belőle), más utak felé is próbálkozzon. Az első olyan rendezője pedig, aki (saját vallomása szerint is) valóban a brechti színházesztétika szellemében nevelkedett, a prágai Színművészeti Főiskolán végző, s rendezőként az 1973-as évben bemutatkozó Takáts Ernőd. Nem véletlen, hogy részben neveltetésénél, részben pedig alkatánál fogva, az első komáromi Brecht-bemu- tató rendezését is éppen ő kapta. Hogy munkájára aztán egyfajta felemásság, egyfajta tapogatózás és elbizonytalanodás jellemző, azért csak részben hibáztatható. 2 A most bemutatásra került két egyfelvonásos, bár mindkettő bejárta a világ sok színpadát, nem tartozik a legjellemzőbb Brecht-darabok közé. A Carrar asszony puskáit a szerző párizsi emigrációjában írta 1937-ben, s még ugyanebben az évben német emigráns színészekkel bemutatta. Nem tartozik a legjobb, a művészileg legkiforrottabb alkotásai közé, bár eszmei üzenete és végső tanulságai mindenkor érvényesek. A Carrar asszony puskái politikai példázat: a forradalmár Brecht gyors (szinte plakátszerű — a tömegeket mozgósító értelmében használva a szót) reagálása-kiállása a spanyol polgárháború szabadságharcosai mellett és tiltakozása a mindenkori fasiszta diktatúrák és háborús érdekek embertelensége ellen. Szép példája a forradalmi öntudatnak és öntudatosodásnak. Legutóbb a finn KOM-színház e darabbal elért sikeréről olvashattam. Lényegében azonban, anélkül hogy tagadnám a szüntelen ideológiai harc szükségét, igazat kell adnom Mihályi Gábor találó megjegyzésének, mely szerint „Brecht darabjait éppen a szocialista országok színpadán nehéz eljátszani. Nem véletlen, hogy Brecht népszerűbb Nyugaton, mint Keleten. A forradalmár szellemű, nonkonjormista író darabjaiban az osztálytársadalmak igazságtalan rendjét támadta, s tudatosan arra törekedett, hogy a színművek drámai feszültsége ne annyira a cselekményből, mint a kellemetlen, veszélyes igazságok kimondásának bátorságából adódjék. Szocialista országban azonban már semmiféle bátorságot nem igényel annak kimondása, hogy a tőkés kizsákmányolást fel kell számolni, hogy a kapitalista társadalomban a profitért folytatott marakodás az embert farkassá változtatja.” És maradjunk még egy gondolat erejéig Mihályi Gábornál: „A szocialista országok rendezőinek, ha valóban a kényelmetlen igazságokat hirdető, megbotránkoztatni akaró, forradalmár Brecht szellemében kívánják színműveit előadni, meg kell találniok a daraboknak a mi valóságunkhoz szóló mondanivalóját, amely itt is kellő aktualitással, kellő feszítőerővel bír. mert különben unalomba fullad a legtiszteletreméltóbb erőfeszítés is.” Érzésem szerint a Carrar asszony puskái épp ennek a mi valóságunkhoz szóló mondanivalónak kínál a kelleténél kevesebb lehetőséget, s ennek fölmutatásában marad adósunk a komáromi rendezés is. Az egyfelvo- násosnak a sietség és gyors reagálás szülte fogyatékosságairól most hadd ne beszéljünk. Carrar asszony története még ma is döbbenetes és fájdalmasan igaz. „A múlt, ha békén hagyjuk, nem múlik el” — mondja alig egy órával később Antigoné, a másik egyfelvonásosban. Épp azáltal lesz több esélyünk arra, hogy az emberi történelem szégyenteljes fejezetei ne ismétlődhessenek meg többé, ha állandóan az emlékezetünkben tartjuk azokat. Beszélnünk kell tehát róluk még ma is, szüntelenül. Nem mindegy azonban, hogy mit mondunk el és hogyan. A Carrar asszony puskáinak (újraolvasva a történetet és végignézve a komáromi előadást is) épp a hogyan)a kérdőjelezhető meg leginkább. Az igaz hősiesség benne Brecht (és Takáts Emőd) megfogalmazásában ma már pátosznak tűnik, s forradalmi gondolata lírai visszaemlékezéssé szelídül. Dramaturgiai koncepcióiban sokkal tisztázottabb és sokkal brechtibb, a huszadik század második felének szocialista társadalmában élő emberhez is sokkal árnyaltabban szól a másik egyfelvonásos, a Szophoklész Antigonéja. Brecht ezt a darabot 1948-ban írta, azzal a célkitűzéssel, hogy a világirodalom klasszikus értékű és érvényű drámáit, színpadi műveit a saját színpadára átdolgozza. Az érdekesség kedvéért (de nemcsak ezért) idézzük meg a Pesti Napló színikritikusának véleményét, aki a lap 1927. XII. 17-i számában így írt Szophoklész: Antigonéjának korabeli (budapesti) bemutatójáról: „Botránkozzanak meg a tudós hellenisták, mai néző sem mondhat mást, minthogy szörnyű remekmű ez. Barbár, kegyetlen, a számunkra szinte érthetetlen rémdráma, amely legfeljebb kiváltságosán nagy művészek közvetítésével keltheti fel az érdeklő
