Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - KRITIKA - Tóth László: A brechti paradoxon

dést. Különben hidegen hagy. Nincs közünk hozzá, akármennyire csak a szimbólumot igyekszünk is látni benne... Nem, ez a darab nem bír semmit mondani a modern ember gyönyörűségére — kommentárok nélkül.” Ne feledjük, e sorokat nem több, mint fél évszázaddal ezelőtt, nem sokkal egy világégés, egy győztes és egy elbukott proletárforradalom után irta le Horthy Miklós úr tudós firkásza. Két évtized múlva, s egy újabb világégés után mégis mi az, ami Antigonéban Brechtet nem hagyta hidegen, ami közössé tette korának problémáit Szophoklész koráéval? Mi az, amit kommentárok nélkül gyönyörűségünkre mondani bír 1977-ben is? Pedig Brecht a hozzáírt, elmés előjátékon kívül nem csinált többet, csak Hölderlin fordítása nyomán leporolta a Szophoklész-darabot, s néhány helyen kiigazította a hangsúlyait. Igaz, az eltelt félévszázad alatt a világ nagyot változott. Falus Róbert elgondolkoztató jelenségnek tartja, hogy „az Antigonéért egészen különböző világnézetű emberek rajonganak, sőt ellentétes felfogású tudósok is a maguk eszmei s művészi meggyőződésének igazolását látják a sophoklési tragédiában. Vannak, akik — Hegel és Belinszkij nyomán — az egyes ember és az államérdek összecsapását tekintik a konfliktus magjának: vannak, akik az abszolút szeretet és humanitás szavait olvassák, vagy hallják ki a műből, ismét mások a hamis emberi tudat s azzal ellentétes valóság problémáját látják benne.” Brecht átigazításában Kreon hangsúlyossá tett zsarnokiságával és diktátorkodásával szemben a törékeny testű, de hallatlan akaraterejű Antigoné azzal, hogy testvérbátyjának, Polüneikésznek Kreón tiltó parancsa ellenére is megadja a végtisztességet, valójában nem az emberi és vallásos szokások törtvényének engedelmeskedik, hanem (mint a néptömegek egy képviselője) tudatosan a zsarnoki uralommal száll szembe, és erkölcsi példájával megsürgeti Kreón bukását. A nem gyűlölni, hanem szeretni született lány nagyon jól tudja, hogy „a múlt, ha békén hagyjuk, nem múlik el”, s ezért eleven elhatározással kiáltja Kreónnak: „Mit vársz tehát? Egyik szavad sem / Tetszik nekem, s nem is fog tetszeni, / És én sem vagyok neked kellemes. / Csak másoknak tetszem, tettem miatt.” Halála valójában ezzel válik mártírhalállá, intő példává, s ebben az értelmezésben Szophoklész műve pedig az egyéni hatalmi érdekek és a népérdek, a közérdek összecsapásának drámai erejű színterévé.

i.V>lQí"

3

A Carrar asszony puskáinak az Antigoné elé sorolása a Magyar Területi Színház határozott dramaturgiai koncepciójáról tanúskodik. Carrar asszony története a zsarnoki hatalom és az ellenállás megszerveződésének folyamatát mondja el, Antigonéé pedig e hatalom teljét és bukását példázza. A párhuzamra a szereposztás is több helyen utal (Carrar asszonyban és az Antigoné Előjátékának fiatalabb lánytestvérében, Ismé- néjében Lőrincz Margitot, Carrarné kisebbik fiában és az apjával, Kreónnal is szembeszegülő Haimonban Pőthe Istvánt, az Előjáték SS-legényének szerepében és a Polü- neikész tetemének őrzésével megbízott Ör szerepében Bugár Bélát ismerjük föl), roko- nitva ezzel a figurákat, de ez a párhuzam mégis akkor válik teljessé, amikor Kreón- ként ugyanaz a Dráfi Mátyás jelenik meg a színen, aki az előző egyfelvonásosban a rádiógenerális hangján hirdetett világpusztító programot. Ugyanaz a színész (Turner Zsigmond] játssza a szerző és a vak jós, Thereisziász szerepét is.

Takáts Ernőd rendezése mindkét esetben mentes volt a látványos képi megoldásoktól, az eredetieskedés csábításának alárendelt túlkapásoktól. Igaz, egy két helyen nem ártott volna, ha feladatát ötletesebben, Brechthez illőbben, alkotóbb szellemben oldja meg. Ez a megállapítás különösen a Carrar asszony puskáinak a megrendezésére vonatkozik, amely a lírai és balladisztikus elemek eltúlzásával a kelleténél lágyabbra, vontatottabbra sikerült. Az előadás ötvenkét-ötvenhárcm percében sokkal inkább ellankadt a néző figyelme, mint a kétszer ennyi ideig tartó Antigoné esetében. Említettem, hogy maga a darab sem tartozik Brecht remeklései közé, s híján van azoknak a sajátosan brechti elemeknek és eszközöknek, amelyek színpadát oly alkalmassá teszik a mindenkori megújulásra és megújításra. Nem értettem egész pontosan az előadás nyitóakkordját sem. A zenének Brechtnél nem illúziókeltő, hangulaterősítő funkciója van, hanem ellenkezőleg, nála a zene is egyik fontos eleme a hangulat megbontásának, a néző elidegenítésének. A sötét nézőtéren és sötét színpad előtt ülő nézőt az előadást bevezető zenedarab sokkal inkább a színpadi mesével való teljes azonosulásra