Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - KRITIKA - Tóth László: A brechti paradoxon

hogy „magas intellektuális szinten is lehetünk a nép írói” (Jorge Amado), s van olyan tekintélyes színikritikus, aki még a hatvanas évek közepén is így mozgósított: „Világ Brecht-ellenfelei, egyesüljetek!" (Milton Shulman). De még a legádázabb ellenzői sem tagadhatják jelentőségét és hatását: Brecht színháza szakítás a polgári és naturalista színház játékszíni konvencióival. Útnyitás a szabadabb, illetve fölszabadultabb játékstílus, a közönségnek a színpadi alkotásban, az alkotás mindig egyszeri folyamatában való közvetlenebb és személyesebb részvétele, a demokratikusabb színház felé.

Lényegében Magyarországon is hasonló a helyzet Brechttel. Jelentőségét ugyan senki sem tagadja, de színháza mindmáig megmaradt a kevesek színházának (Földes Anna). Ráadásul a más ízléshez szokott közönség és szakma idegenkedése mellett sokáig még különböző politikai-ideológiai színezete is volt Brecht kedvezőtlen fogadtatásának. Annak ellenére, hogy elég gyorsan, két évre az ősbemutató után sor került az első magyarországi Brecht-premierre, a Heltai Jenő átdolgozásában 1930-ban A koldus operája címen színpadra került Koldusoperát a Horthy-Magyarország kultúrpolitikája eleve bukásra ítélte, s alig tíz előadás után le is került a színről. Nem talált kedvezőbb fogadtatásra Brecht a magyar kommunisták moszkvai folyóiratánál, az Oj Hangnál sem. Háy Gyula 1939-ben írja Brecht színházáról, hogy „az epikus drámával, a tandrámával eljutottunk oda, ahová már a naturalizmus elindult: a realizmus, a drámaiság teljes kiküszöböléséhez.” Igaz, a felszabadulás után magyar folyóiratban elsőként megjelent Brecht-tanulmány szerzőjeként maga Háy Gyula veszi pártfogásba és rehabilitálja Brechtet, s a szektás irodalompolitikától kéri számon addigi elhallgatását (Nagyvilág, 1956. október). Nem sokkal ezután, 1957-ben kerül sor, az említett Heltai-féle átdolgozástól eltekintve, lényegében az első Brecht-bemutatóra, a Nemzeti Színházban. A Jó embert keresünk (azaz: A szecsuáni jólélek), eleve téves, illuzionista rendezői felfogása azonban nem tesz jó szolgálatot Brechtnek. Első komoly művészi és közönség- sikerére még további négy évet kell várni: a Kaukázusi krétakör 1961-es Nemzeti Színház-beli, s egy évvel később Állítsátok meg Arturo Uitl Jókai Színház-beli (mai Thália-beli) előadására. (A fentiekben Emődi Natáliának a Kritika 1964/5-ös számában megjelent közlésére támaszkodtam.) De az ezt követő tizenöt esztendőben sem gyarapodott szaporábban a sikeres, igazán brechti Brecht-előadások száma Magyarországon. Maga Németh László sem rajongott érte túlságosan. Mindettől függetlenül mára már elég hangsúlyos szerepet játszanak a magyar színházi életben azok a drámaírók, színházi rendezők, tervezőművészek, színészek és színikritikusok, akik — ha nem is esküsznek Brechtre egyértelműen — letagadhattatlanul az ő nyomdokaiban járnak.

A Magyar Területi Színház 1952-ben képzett szakemberek és színészek nélkül indult. Bár a magyar szóra és magyar kultúrára mérhetetlenül szomjas, a színház közönsége is meglehetősen fölkészületlen volt és a művészi értékekkel szemben támasztott elvárásaiban Igénytelen. A jórészt műkedvelőkből összetoborzott társulat Sztanylszlavszkij illúzió-színházának dramaturgiájába kapaszkodva, s azt az egyedüli járható útnak elfogadva tartotta meg első bemutatóját 1953. január 31-én. Igaz, a kor kultúrpolitikája általánosan kötelező érvényűvé tette a Sztanyiszlarezkij-féle színházesztétikát. Színháztörténeti érdekességként, az első bemutatóra való fölkészülés módszereit illusztrálva másolok ide egy részt az első műsorfüzetből: „A Tűzkeresztség egyes alakjainak megformálását Sztanylszlavszkijj)nak, a szovjet színművészet nagymesterének szisztémája alapján segítették elő színészeink. Sztanyiszlavszkijf) tudományos módszere szerint, az átélés egyik feltétele az, hogy a szerepet alakító színész ismerje alakítandó figurájának életkörülményeit születésétől kezdve. Reális jellemábrázolást szinte lehetetlen elképzelni azoknak a körülményeknek és befolyásoknak ismerete nélkül, melyek az alak karakterének kiformálódására a legnagyobb befolyással voltak. Jellem és az abból eredő állásfoglalásoknak az alakítandó figura múltjában gyökerező okait életrajzok formájában rögzítették az egyes szerepek alakítói.” Elég, ha ehhez csak annyit teszünk hozzá, hogy máig Is egyetlen magyar nyelvű színházunk, kulturális-művészeti életünk egyéb ágazataihoz hasonlóan valóban a semmiből, s Brechtttől nagyon messziről indult és rossz feltételekkel. Ekkora nehézségeket és távolságot csak igazán életképes és élni akaró együttesek tudnak leküzdeni. Csupán a hatvanas évek második felében teremtődtek meg a társulatnak azok az objektív (a közönséget érintő) és szubjektív (a megfelelő szakmai felkészültségű és megfelelő tapasztalatokkal rendelkező dramaturgokat, rendezőket, tervezőművészeket és színészeket érintő) feltételei,