Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - NAPLÓ - Fried István: Wallaszky Pál

mellett nagyobbra tört: művének (Magyarország irodalmának áttekintése) előszavában öntudatosan írja le, hogy az Ilyen könyv szükségességét és hasznosságát senki nem tagadja a művelt emberek közül, sőt, az ilyen műnek kettős a haszna: részint valamennyi nemzet számára fontos, közelebbről nézve pedig Magyarország számára. Az irodalomtörténet — felfogása szerint — még nem azonos az esztétikai elemzéssel kísért, kifejezetten irodalmi alkotások elemzésével. Könyvében az irodalomtörténet kissé művelődéstörténeti értelmezést kap, s szerepét abban látja, hogy az az igazság jénye és a szellemi szabadság anyja.

Maga a szépirodalom kevéssé érdekli, könyve főszövegében tárgyilagos megállapításokat olvashatunk az írókról. Balassi Bálint — szerinte — a magyar Pindarosz; Zrínyi „hasonlíthatatlan hős, aki nemcsak fegyverrel védte hazáját a török zsarnokság ellen, hanem betűvel, szavakkal is.” Hruškovičról így ír: ami a németeknek e században Gellert, az a mi szlávjaink számára Magyarországon Hruškovič. Apáczai Csere jelentősége: méltó az örök emlékezetre, mivel magyarul elsőnek írt enciklopédiát. Tranos- ciust szláv Lutherként tartja számon. Műve két kiadást ért meg, az első 1785-ben jelent meg, a második 1808-ban, bővített formában. A XVIII. század nagy magyar irodalmi alakjai közül szinte mindenkit megemlít, de csak felsorolásban; méltatásban senki sem részesül. Leírja Bessenyei, Kazinczy, Baróczi, Virág Benedek, Rájnis, Verseghy, Molnár Borbála, Gvadányi nevét (ez utóbbit Sebastianusnak kereszteli el), a szlovákok közül Tablic csak a főszövegben szerepel, Palkovičban pedig a bibliafordítót és a pozsonyi cseh-szláv katedra tanárát látja, s nem a költőt-fordítót. A szerbek közül Orfelin és Rajié neve kerül elő. A Katona—Sklenár-vitáról nem látszik tudomást venni: Katona a lábjegyzetben is, Sklenár csak felsorolásban kap helyet.

Viszont annál inkább érdekli az intézmények, a művelődés története. Még 1769-ben adta ki Korvin Mátyás uralkodása alatti irodalomtörténetének vázlata című művét, amely jól mutatja rajongását a művészet- és tudománypártoló uralkodó iránt, s egyben működésének irányát is jelzi: irodalomtörténetében Is hangsúlyozza a mecénások szerepét, ezeket előbb említi, mint azokat, akik írtak. Lelkes híve az iskolareformoknak: a Ratio Educationist korjelző határállomásnak tartja. Nagy élménye azonban II. József uralkodása: a türelmi rendeletet, amely a hozzá hasonló protestáns értelmiségieknek megnyitotta az érvényesülés lehetőségét, nemes hangú röpiratban védte meg. Testestől- lelkestöl jozefinus, a fokozatosan kiterjeszkedő reformok híve, a lassabb ütemű átalakulásé. A tudományok és a művelődési intézmények embernemesítő, társadalmat jobbá tevő hatásában hisz. A régmúlt időkből is ezeket az intézményeket emeli ki. Ha igaz is Rumy Károly György későbbi bírálata: „a magyar literatúráról szoros értelemben keveset tanít”, s — tegyük hozzá — ez a kevés is inkább az adattár címszó alatt tárgyalható, az irodalomnak és a kultúrának azonban központi szerepet tulajdonít egy állam életében. A múltba pillantva idézi föl Bahil Mátyás és Gyöngyössi Pál esetét. Bahil (1706—1761) eperjesi lelkész Wittenbergben adta ki egyik művét, ezért elfogták, •de sikerült Poroszországba menekülnie. Walaszky rámutat, hogy a múltban egyesek igen hasznos műveket külföldön voltak kénytelenek kinyomattatni, s ezért a szerzőket börtön vagy száműzetés sújtotta. Szerencsésnek látja II. József korát, melytől a művelődés erőteljes felvirágzását várja.

Irodalomtörténete betartja a kronológiai sorrendet, részletesen korrajzot ad, melybe a nyomda-, az iskolatörténet stb. is belefér, majd vallásonként, szakonként ad fölsorolást (így például: szónokok, költők, filológusok stb.). Ezért a következő nemzedék már valóban csak adattárként használta Wallaszky művét, viszont az adatokból sokat gyümölcsöztetett. Nem róhatjuk föl neki, hogy esztétikai méltatással nem találkozunk könyvében; a magyarországi esztétika fejletlensége, Wallaszky vállalkozásának úttörő jellege, az anyaggyűjtés nehézsége és a kor „irodalomtörténeti” közgondolkodása az oka e hiánynak. Az anyaggyűjtés nehézségét nem győzzük eléggé hangsúlyozni. Hogy Wallaszky kivel érintkezett, levelezett, arról még keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy tanáccsal Cornides Dániel látta el, aki szintén II. József uralkodása alatt lélegzett föl, akkor lett egyetemi tanár. A nagyobb egyházi gyűlések alkalmával másokkal is találkozhatott, az 1810-es évek végén például Schwartner Márton statisztikus-történésszel, Egy Rumy Károly Györgyhöz írt leveléből döbbenünk rá Wallaszky keserű helyzetére. Wallaszky 1808-ban megjelent irodalomtörténetét Rumy Károly György bírálta német nyelven, egy bécsi újságban, 1811-ben. A Kazinczy-levelezés tanúbizonysága sze-