Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - NAPLÓ - Krajcsi Lászlóné: A fáklyavivő

zúdította az urak haragját. Űj oktatási segédeszközöket is készített; tervezetét elküldte a vallás- és közoktatásügyi minisztériumba, de válaszra sem méltatták, ami már meg sem lepte őt, hisz nem bízott abban, hogy a fennálló rendszertől támogatást kaphat. Az 1911. évi aratósztrájk alat az urak azzal vádolták Czabán Samut, hogy ő lázította fel az aratókat. Feljelentették, s még az aratás előtt távoznia kellett a községből. Munkáját és fejlődését nagyban segítette az Oj Korszak című haladó tanügyi lapr amely 1906-tól jelent meg a fehérterror idején meggyilkolt Somogyi Béla szerkesztésében. Az 0f Korszak az egyházi iskolák államosítását, a nyolc osztályos kötelező népoktatást, a tanítók helyzetének javítását követelte. A lapot betiltották, csak 1910- ben jelent meg ismét, amikor a miniszter a Magyar Tanítók Szabad Egyesületének alapszabályait is jóváhagyta. Czabán szorosabb kapcsolatba lépett az Egyesülettel és a lap szerkesztőségével, mivel rádöbbent, hogy magányos harcaival nem tud eredményt elérni, A Közoktatás című polgári radikális hetilap is segítséget nyújtott Czabánnak, de döntőbb hatással volt tudatára az Oj Korszak, melynek munkatársa lett. Szívósan küzdött tollával a tanítók emberibb életéért és szellemi szabadságáért, s ugyanezeket az elveket hirdette a Magyar Tanítók Szabad Egyesületében is, ahol részt vett a vezetőség munkájában. 1911-ben ezt írja egyik cikkében: „És ha lett volna a tanítóság között eddig olyan naiv lélek, aki bizalmat előlegezett a mézesmázos ígéretek, a méltányos követelések és a többi hangzatos frázisok deklamálóinak ... — most íme meggyőződhetett arról az igazságról, amelyet az Üj Korszak kezdettől fogva hirdetett, hogy ennek a mai parlamentnek és az ország sorsát intéző vezéreinek nincs érzékük a nép nyomorúsága iránt; nem kell igazi kultúra, ellenben állandósítani kell a tanítói szolgaságot és nyomort, mert hisz országos veszedelem származnék abból, ha a tanítóság fölszabadulhatna a nagy lelki nyomás alól és teljes odaadással az iskolának szentelhetné magát.”

Következő állomáshelyére, a Békés megyei Nagyszénásra a híre is követte, azért a falu vezető rétege ellenségesen fogadta. Am Czabán nem adta fel elveit. Itt érték a legnagyobb kellemetlenségek, a reakció le akart számolni vele, csak megfelelő alkalomra várt. Bátor hangú cikkei és magatartása révén a neve fogalommá lett a haladó tanítók körében. 1912-ben megválasztották az Egyesület elnökévé. Váltig hangoztatta, hogy törvényes keretek között kíván dolgozni, de ragaszkodik eddigi meggyőződéséhez, és a népparlamenttől várja a tanítóság jogos igényeinek kielégítését. A legfontosabb feladatoknak az átgondolt szervezkedést, a tanítók fizetésének emelését és a kormány elleni törvényes fellépést tartja. Gróf Zichy kultuszminiszter nem hagyta jóvá Czabán elnökké választását, de az Egyesület vezetőségének továbbra is tagja maradt. 1912-ben belépett a Szociáldemokrata Pártba. 1913-ban az Általános Tanítóegyesület békési közgyűlésén új népoktatási törvényt követeltek, s az előadó ezúttal is Czabán volt. Amikor 1913-ban Budapest lakossága sztrájkharcot vívott, Czabán Nagyszénáson megszervezte a sztrájkoló munkások családjainak megsegítését. Tanfelügyelője ezért osztályellenes izgatás vádjával fegyelmi eljárást indított ellene. 1914 márciusában Nagyszénás piacterén beszédet mondott, s ezzel meghiúsította a földparcellázással kapcsolatos panamázást. A minisztérium fegyelmi tanácsa megfosztotta állásától, és nyugdíjat sem biztosított számára.

A csapás csak fizikai erejét törte meg. A Szociáldemokrata Párt segítségével Budapestre került, s néhány hónapig betegeskedett. Később óradíjasként dolgozott, inasgyerekeket tanított. Munkástanfolyamo'kat rendezett, tevékenyen részt vett az óbudai munkásotthon népművelő munkájában. Ifjúmunkásokkal foglalkozott, dalköröket szervezett. Nem törődve a veszéllyel, háborúellenes agitációt folytatott.

1918-ban nagy örömmel fogadta az októberi polgári forradalmat, szilárdan hitt a haladás győzelmében. A közoktatásügyi minisztériumban a személyzeti ügyeket intézte. A Tanácsköztársaság idején a budapesti III. kerületi munkás- és katonatanács elnöke volt, s már első beszédében hangsúlyozta: „Irányadó szempontunk legyen, hogy lehetőleg sokat cselekedjünk és keveset beszéljünk.” Tagja volt a Szövetséges Központi Intéző Bizottságnak, a közoktatási népbiztosságon pedig az elemi népiskolák személyi és pedagógiai ügyosztályát vezette. Fáradhatatlanul munkálkodott, hiszen a Tanács- köztársaság iskolapolitikája azt a célt tűzte ki, amiért a haladó tanítóság harcolt. A Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmárok letartóztatták. Katonai börtönbe, majd a gyűjtőfogházba hurcolták. Súlyos betegségére való tekintettel kiengedték, s háziőrizetben tartották.