Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - HAZAI TÜKÖR - GÖMÖR - Szanyi Mária: Adatok a gömöri népi fazekassághoz

gyűjtötte alapanyagból. Régebben (erre azonban már csak gyér emlékanyagot találunk) a fazekasoknak társaságuk volt a faluban. Annak a vezetősége hozatta a glétet mindenki számára. Később Selmecbányáról rendelték, a társaság megszűnése után egyénenként is. Ez darabos, „csencsés volt, mint a halpikkely”. 50 kilós glétostonnákban küldték. Itthon a szántóföldekről maguk gyűjtötte békasókővel vegyítették, amit az edény égetésekor szintén kiégettek. A békasókőt és a glétet porrá zúzva, megszitálva vegyítették egymással. „A békasókőt harmadába’ tettük i gléthez”. Ezáltal átlátszó, színtelen mázt nyertek, amit különféle festékek hozzáadásával színeztek meg. így például ha zöldet akartak nyerni, rézport kevertek a mázhoz 10:1 vagy 8:1 arányban. Az utóbbi erősebb zöld színt adott.

Belülről minden edényt mázaztak, kívülről a naponta használtakat — általában főzőedényeket — nem. A kívülről mázatlan edényeket vászonfazeknak, vászonkorsónak stb. nevezték.

Az edény külső oldalát a grézboláslg, vagyis az oldalán levő legalsó zsinórozásig, csíkig mázazták.

A korongolást a fazekasok nem tartották művészi tevékenységnek. Ugyanakkor az edény szépségét annak formája szerint ítélték meg, a legfőbb ékességnek pedig a jó minőségű mázazást tartották. Az edényre festett díszítés — többnyire asszonyi munka — a fazekos szépségítéletében másodlagos volt.

A díszítmény festése a már említett kickával vagy szarvacskával történt. A legkedveltebb díszítőmotívumok a stilizált növényi alakzatok — virágok, vagy a nagyon gyakran használt zsinórozás különféle fajtái voltak. A díszítőművelet neve az írőkázás vagy írzás. Ezt festékbe mártott szivacsnak vagy rongydarabnak az edényre való nyomkodásával végezték. A különféle zsinórdíszek kialakításánál az írókázás mellett gyakran használták a nyársat, de az ujjukat is. Az újabb díszítőeljárások közé tartozott még a papírmintás festés: a kívánt mintát papírlapból vágták ki, rátették az edényre, amit azután bemázaztak. Égetés után a papír helye fehér maradt. Olykor ezt még írzással körvonalazták és az edényt még harmadszor is kiégették. Ugyanezt az eljárást díszesebb növényi levéllel is elvégezték.

A különböző színű festékeket, mint a barna, sárga, zöld, fehér, igyekezetek maguk előállítani. Ezek alapanyaga lehetett az agyagásáskor talált színesebb agyag, de gyakran hozatott alapanyag is. Kedvelt szín volt a „hollóházi hutából” hozatott kóbalk (kék) is.11

A most már díszítéssel, mázzal ellátott edényt újra kiégették — tisztálták. Tisztálás előtt a bányát kitakarították, agyagos vízzel kikenték, hogy az edényt por ne érje. A második égetés mindig este történt, hogy a tüzet jobban lássák. „Amikor az edényt égették, este, olyan fehéren izzott, mint amikor a kovács tüzesíti a vasat. Azért égettek este, hogy lássák, mindenütt egyformán izzik-e?”

A kiégetett edényt a kemencével együtt hagyták kihűlni. A bányát az égetés másnapján bontották ki. Ekkor válogatták szét az edényeket is. Azután szalma közé rakva elindult szekerező útjára a fazekasárú, hogy becseréljék terményekért vagy a vásárokra, hogy pénzért értékesítsék.12

A fent vázolt technológiai eljárások mellett természetesen sok apró, a kívülálló szemével jelentéktelennek látszó mozzanatot tartottak számon a fazekasok. Ezek részletezése azonban nem volt, az adott körülmények között nem is lehetett dolgozatunk célja. Nem foglalkozhattunk a díszítés módjaival, technológiai eljárásaival és esztétikájával sem, amely szem előtt tartva a fazekasfalunak mint termelőnek és egyben fogyasztónak az ízlését és szépségítéletét, egy újabb dolgozatot követelne. Csak érintőleg szólhattunk a fazekasárú értékesítéséről is, amely Mellétén is megegyezett az egyéb gömöri falvak cserépedénnyel való kereskedelmével.

Dolgozatunk célja azonban nem is az aprólékos részletezés volt, inkább arra kívántunk rámutatni, hogy egy ma keveset emlegetett egykori fazekasfaluban milyen erősen él a mesterség tudása. Azé a mesterségé, amely a századfordulón, de még a XX. Század első felében is nemcsak fontos kiegészítő foglalkozása volt a mellételeknek, hanem sokszor messze falvak edényszükségletét is kielégítette.

Napjainkban a népművészet fogalma erősen átértékelődik. Megváltozott a népművészet funkciója — már nem hasznos darabjai, inkább csak díszei a háztartásoknak, lakásoknak. A gömöri kerámiáról hallva is inkább azokra a műhelyekre gondolunk, amelyek