Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - HAZAI TÜKÖR - GÖMÖR - Szanyi Mária: Adatok a gömöri népi fazekassághoz
SZÁNYl MÁRIA Adatok a gömöri népi fazekassághoz A népi fazekasság fogalma napjainkban egyre inkább a népművészet, közelebbről a népi díszítőművészet fogalmával telítődik. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a cserépedények elvesztették a paraszti háztartásban korábban betöltött funkciójukat. Ma már legfeljebb csak a lakásdíszítő vagy múzeumi tárgyként találkozunk velük. Sokan azonban a népművészet fogalmával sem tudnak mit kezdeni. Nehéz eldönteniük, mely művészi tevékenységek vonhatók a népművészet fogalmi körébe. Éppen ezért, mielőtt a fazekasságról szólnánk, fontosnak tartjuk legalább körvonalazni, mit értünk népművészeten, s ezen belül hol van a helye a népi kerámiaművészetnek: a fazekasságnak. Nem egyedülálló ez a meghatározás, amely szerint a „népművészet: a dolgozó tömegek hagyomány alapján formálódó, a közösség ízlésvilága által meghatározott tevékenység. Tárgykörébe tartozik a népzene, néptánc, népköltészet, népi színjáték, a népi építő- és díszítőművészet.1 Korábban a néprajzosok között is akadtak, akik egyetértettek ezzel a meghatározással, ma már azonban a népművészet tárgykörét másképp határozzák meg. Olyan kérdés ez, amely a szakemberek között is vitatott. A népművészet vizsgálatának kezdeti időszakától elfogadottá vált az a nézet, hogy a népművészet egyenlő a parasztművészettel. Újabban e fogalom körébe vonják az ipari munkásság művészetét is. A vitát kétségtelenül az dönti el, hogy kinek a számára készült az alkotás, de természetesen azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ki készítette. Ez a kérdés az egyes népművészeti ágakra kivetítve meglehetősen bonyolult, éppen ez okozza a vitákat. A népművészet, szemben a képző- vagy iparművészeltel, nem öncélú, azaz nemcsak magát a díszítést szolgálja, hanem funkcionális: viselet, a lakóház berendezése (szobabelsők), a különböző használati tárgyak díszítése, megformázása stb. A nép tehát a maga művészetét nem emelte a mindennapi élet fölé, egy-egy alkotása nem lett független, mint a képzőművészetben a kép vagy a szobor. A népművészeti alkotások díszítése elválaszthatatlan a tárgytól, s a paraszti élet rendjéből kiszakítva elveszíti eredeti jelentését, szerepét. „Múzeumi tárgy lesz és úgy tekint reánk, mint a múmia a hideg üveglapok mögül, vagy pedig modern városi lakás jövevény, kuriózus dísze, melyet büszkélkedve mutogatunk, de ezekben a városi lakásokban eredeti feladatára, szerepére vajmi kevésbé emlékeztet.”2 A népművészet alapvető vonása tehát az, hogy sohasem öncélú. A díszített tárgyak, eszközök, amelyek a népművészet sajátos jegyeit hordozzák, hasznos tárgyai, eszközei a mindennapi életnek. Az életforma, a mindennapi élet, a foglalkozás szükségszerűen kialakítja használati tárgyait, s készítőjük nemcsak az eszköz formájában, hanem díszítményeiben is kifejezésre juttatja szűkebb közösségének igényét, ízlésvilágát. A népművészet alakulásának egyik fontos tényezője a hagyomány; tehát a falu, mint közösség az újat vagy elfogadja, vagy elveti. Ennek ellenére a népművészet változik, alakul, éppúgy, mint a művészetek bármely ága, csak lassabban, észrevétlenebb módon. A fő történeti stíluskorszakok is nyomot hagynak a népművészetben, de ezek intenzitása különböző. Sokszor egyazon tárgyon két stílustörekvés Is fellelhető, ezeket a falu hagyományos ízlésének megfelelően igyekeznek átalakítani. Máskor váratlanul új stílusirányzat tűnik fel, mintegy robbanásszerűen kiszorítva a régit. A változás folyamata aszerint lassúbb vagy gyorsabb, hogy a közösség tevékeny résztvevője-e a művészeti ágak alakításának, vagy csak közvetve, befogadóként szól bele. Azokban a művészeti ágakban, amelyekben a falu tevékenyen is részt vesz, a változás
