Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Borzi László: Örökség
BORZI LÁSZLÓ Örökség Apró képek tájról, emberekről A Balogvölgy mentén húzódik meg a párszáz lelket számláló falucska — Tamási. A balog előnevet is hozzá szokták mondani nevéhez, megkülönböztetésül a Rimaszombattal egybeépült Tamásfalától. Van, aki azt is Tamásinak hívja — helytelenül. A falut körülvevő keskeny parcellákon, nadrágszíjnyi földeken kukorica, burgonya és árpa terem. A házak közelében tavasszal, nyáron mákfejek bólogatnak. Az árpa a legjobb, nem kell kapálni. Nagyanyám szerint is, aki egy híján nyolcvanéves. Elég neki kibotorkálnia a maga ötven ár földjére, ami a falu túloldalán, az erdő mögött van. Hetvennégy ár volt, huszonnégyet az egyik fiának adott belőle. Azt már régen beszántotta az állami birtok. Meg a többiét is. A húgáét is, aki pár évvel ezelőtt halt meg. így azon a részen már csak két parcella maradt. A Bódi Zsuzsi nénié, vagy a Zsuzsi mamáé — ahogyan a falusiak hívják — meg az Antaléké. Parlagon hagyták már néhány éve, de azt sem engedik, hogy beszántsák az államihoz. Csak a dudva meg a folyóka szaporodik rajta. Nagyanyám meg bosszankodik, hogy a hátán kell kicípelnie a gyomirtóport, mert a folyondár az ő földjére is átkúszik. Az aratás is rosszabb. Megszúrja a gordon a marokszedő kezét, s a gabonaszem közé is bekerül. Zsuzsi mama elvetette az árpát, megműtrágyázta, de a betakarítás már a fiai és unokái dolga. Bár mezővárosi vagyok, elég ismeretlen volt előttem a lekaszált gabona utáni föld — a tarló. Később, mint a parasztgyerekek, mezítláb vagy tornacipőben járkáltam rajta. Lassan sikerült megszoknom. Mint az árpakalász szúrós, letöredezett végeit az ingünk alatt, a nyakunkban. A nap tüzében verítékkel, finom porral keverve még jobban tapadt a testünkhöz. Nagyszülém elbeszéléséből ítélve mi is olyan régi- módian arattunk. Még az ebéd is úgy volt, a tarisznyában a naptól kifakult fekete ernyő gyér árnyékában. Szárazkoszt. Otthon csak az aprólék maradt, az is bezárva. Legtöbbet a rum párolgott volna, de nem hagytuk, mert abból mindenkinek kijárt a része, még nekem is, az alig tízéves prücsöknek. Mint a friss vízből, amit a közeli forrásból hordtam egy-két órás közökben. Csodaforrásnak hívtam. Csodálatosan jó vize volt, s hideg. Bármennyit mertünk is belőle, sosem csökkent a szintje. A múltkoriban kissé elszomorodtam. Kár, hogy nem olyan szép korsóval jártam vízért, mint aminőt a minap vettem egy dereski fazekasmestertől. Pedig — nagyon kevesen tudják — Tamásiban is élt egy fazekas. A fazekasmunka céljára megkezdett agyagbánya még ma is látható. Magam is hancúroztam a szélén a többi velem egyivású falusi gyerekkel. Várakat építettünk, melyet a másik egyetlen taposással megsemmisített, s mi, a kiszorított várvédők agyagbombával támadtunk a guliveri ellenségre. A hegyoldali agyagbánya szélén figyeltem meg először az egyik unokabátyám ügyeskedését: a kocsma előtt talált csikkekben maradt dohányból sodort új cigarettákat. Fickó — így hívtam őt — az aratáskor a többiekkel együtt kaszálta az árpát. A meredek parton nem tudott kimenni az aratócséplő, így kézzel kellett levágni. Ahogyan visszaemlékezem, szedtük a markot, majd asztagba raktuk az árpát, később a kaszások azonnal rendre vágták. Legutóbb a bátyámmal és unokatestvéremmel hármasban vil- láztuk föl a levágott árpát a meredekről a hegytetőre, s ott etettük a kerepelő cséplőgépet. Nagyanyám nem haszonvágyból tartotta meg a földjét. A nagyvárosban élő bányászfiának disznaja évről évre az ő óljában visított, kellett annak a szem. A disznóölés volt nagyanyámék családjában az év másik legfontosabb eseménye. Rendszerint karácsony előtt vágták le a hízót. A három nagybátyám volt a hentes.
