Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Borzi László: Örökség

Amikor reggelente anyámmal s bátyámmal megérkeztünk, már perzselődött a disznó, magasan szállt a pernye. A hentestudományt mindhárman örökölték, megtanulta Fickó is, meg a másik unokatestvérem is. Rám sohasem került sor. A húst őröltem, vagdaltam a zsírnak valót, az ízek megállapításába kontárkodtam bele. És még egyet: megtanultam elkészíteni az ízletes disznótoros reggelit, a zsíron sütött, hagymával ízesített vért.

A falusi disznótoroknak nagyon kellemes hangulata volt. Nem mint otthon, ahol levágtuk a hízót, s minél gyorsabban feldolgoztuk, hogy nyoma se maradjon. Faluhelyen ilyenkor összegyűlt a rokonság, néha tízen—tizennégyen is. Mindenkinek akadt dolga, ha más nem, hát a másik munkáját nézni. Mint például nagyanyám.

— Ilyenkor nekem semmi dógom sincs. Öreg vagyok má hozzá. No meg elég vót felnevelnyi, ezt csinájjátok meg ti. A menyem, Manyi megfőzi az ételt, ha itthon vannak. Látod, már a tőtött káposztát is meg a babot is megtanúta főznyi. Pista bátyád írta, kügyek babot Csehbe is, mer Péter emlegeti.

Péter, ha hazajön Osztraváról disznótorra, az utána való héten nem eszik mást, csak hurkát és töltött káposztát.

— Hurka, káposzta. Azután megint hurka és megint káposzta. Ugye, Péter?

Estefelé lesikálják a hosszú faasztalt, amin napközben feldolgozták a disznóhúst.

A hurka egy része már fagy, a másik része sül, a kolbászt is kezdik füstölni, csak a kockára vágott zsír marad másnapra kisütni.

Asztalhoz ült a nagy család. Ügy érzem, ott sokkal ízletesebb volt az étel, a sör, vagy akár az ital Is, mint máskor, másutt. Rájöttem, a régi egymáshoz való ragaszkodás (nem az egymásrautaltság), a baráti légkör tette azzá. Szépen, békésen megfértünk egymással ebben az örökké háborgó világban.

— No, keresztfiam, jössz-e este csattogni?

Szembenézek keresztapámmal. A valahol Cheb vidékén élő Béla öccse karikásostorát keresi, de nem sok eredménnyel.

— Anya, megvan-e még a Béla karikása?

— Dehogy van! Elherdászta valahova a fia. (Fickó).

Mindegy. A nélkül indulunk el. A fiatalok szervezkednek a faluban, öreg házaknál keresik ők is a szíjból font ostorokat. Csak négy kerül elő. A többi vagy elkallódott, vagy összegyűjtötték és elvitték a múzeumba. Kár értük ezen az estén. Érzem, olyan dolog készülődik, amilyet eddig még nem láttam, hallottam, s nem is igen fogok már. Annyit tudok, hogy Hóstyán, a közeli szomszédban eljegyzés lesz Demiénéknél. Sötétedik már, amikorra összetalálkozunk a többiekkel. Még egy kicsit tanácskoznak, minduntalan elkergetik a lábatlankodó kisgyerekeket. Csak messziről nézhetik a komédiát.

Koromsötét van. A vőlegény kocsija az udvaron áll. A lányosház ablakán némi fény szűrődik ki.

— Kezdjük!

Rendbeállnak a legények, tisztes távolba egymástól az ostorosok. A kolomposok, csengettyűsök a szélén helyezkednek el. Bús hangon megszólal az első kolomp. Keresztapám még beszalad a szomszédba egy rossz fedőért és egy hasábfáért, s megkezdődik a zenebona.

— Bim-bam, csiling-csiling, csltt-csatt, patt-patt-patt... Hosszú ideig durrognak az ostorok a legények feje fölött, majd pihenőt tartanak, és ismét kezdik.

Figyelek rájuk, már ahogy figyelni lehet a sötétben. Eszembe jut egy szerkesztőnek a kérése: Fényképezzem le őket!

Erős fénynyaláb vág az utcára, nyílik az ajtó. A menyasszony és a vőlegény figyelmességükért egy-egy üveg Italt hoz. A fiaskó szájról szájra jár. Pohár nincs, de nem is baj. Az üveg addig jár körbe-körbe, míg ki nem ürül egészen. Még egyszer felhangzik a csattogás, pattogás, kolompolás. Köszönetképpen a vendéglátásért. Szétszéledünk, ki-ki hazafelé. A régi helyére kerül a kolomp, az ostor, s azon töprengek, meddig fog még élni ez a szép és érdekes falusi népszokás. Ha erre gondolok, keresztapám szavai jutnak az eszembe:

— Még én is, a vén bolond, ötvenéves fejjel ott álltam s csattogtattam a Juli nénitől kölcsönkért rossz fedőt, hogy lássa az én keresztfiam, hogy is vót ez nálunk valamikor a falun.