Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Gál Sándor: Családi krónika (elbeszélés)
az életükben. Mégis azt mondom, hogy a nagyanyád szerette nagyapádat. Három gyereket szült neki. Két fiút, s az anyádat közéjük. — Egy se él már! — Egy se. Pedig még mind a hárman élhetnének. Józsefet elvitte a tüdővész, sorolom magamban, Lajost agyonlőtték, István anyját pedig a bika Toppantotta meg ... Szomorú sor, halálosan szomorú sor. A miénk. — Nagyanyámmal mi lett? — Fél év múlva a szüle mellé temették. — Miért a szüle mellé? — Ez volt az utolsó kívánsága. — Valamit nem értek — mondja István. — Te azt állítod, hogy szerette a nagyapámat. — Azt. — Akkor miért nem akarta, hogy vele egy sírba temessék? Mint apám mellé anyámat? Ránk sötétedett a szobában. István Szűcs kérdése megállt a sötétségben, megrekedt, mint a vízben úszó farönk, ha gáthoz ér. A kimondott és a ki nem mondott szavak, gondolatok egymásra rakódtak bennem Is. Pörsi néni, amikor István nagyapjáról mesélt, jobb kezével a térdére ütött, ha Szűcs József nevét kimondta. Mintha minden alkalommal külön agyon akarta volna ütni még az emlékét is. „Rossz ember volt az, fiam, gonosz ember volt az. Pokolra való. Oda is küldte az Űristen.” „Miért haragszik olyan nagyon Szűcs Józsefre? Miért haragszik egy halottra?” — kérdeztem Pörsi nénitől. Kicsi, összeaszott madár-fejét mérgesen felkapta, s úgy vágta oda: „Mondtam már — rossz ember volt! Meghalni se tudott tisztességesen. Ügy döglött meg, mint egy disznó.” — Nem válaszolsz? István hangjára Pörsi-néni összeaszott alakja elúszik az ablak felé, s szertefoszlik, semmivé porlad. — Nem — mondom. — Nem válaszolok. Az előbbi kérdésedre nem tudom a választ. Nagyapád magával vitte, s most ott őrzi a szülével együtt a közös sírban. Onnan pedig semmi titok nem jő fel erre a világra. Tudod, arra lent, mifelénk mélyre temetik a halottakat. — Milyen mélyre? — Mélyre. Két ásónyélhossznyira. — Milyen hosszú egy ásónyél? — Kinek-kinek a termete szerint változik. „j — A sír mélye is ... — Az is. — Mondj még valamit a nagyanyámról — mondja István rövid töprengés után. Talán a sír mélysége és a lapátnyél hossza körül járnak a gondolatai. Talán ... A sötétben csak a hangja után tudom, hogy merre van a szobában. Mit mondjak még? Ami maradt, egyetlen mondatba is belefér. — 1947. január 27-én halt meg. — Nagyon fiatalon. — Igen ... Gyomorrákban. — Micsoda?! — így mondták ... December elején még bevitték szekéren a kórházba, de karácsonyra ki is adták. A szekeret megrakták szalmával, pokrócot terítettek rá, abba fektették, s dunyhával takarták be. Vágó Lajos, a nagybátyád hajtotta a lovakat. Akkor még élt. Hallom a sötétben, ahogy István hátra tolja a széket maga alatt, feláll, s az ajtó felé megy. Felkattintja a villanyt és hunyorogva néz rám. — Csupa szomorú dolgot mondasz. Halálról, betegségről... Öröm, szépség nem Is volt az életükben? — Volt, bizonyára volt, de azt nem úgy őrzi meg az ember magában, mint a fájdalom emlékeit. A tragédiák mélyebb sebeket vágnak, nehezebben hegedőket. Az öröm, akár a rőzseláng, egy perc alatt ellobban. — Igazad lehet — mondja István —, de rettenetesen megéheztem, miközben őseimet megidézted. Szólok Božkának, hogy adjon valami harapnivalót. Jó? — Jó. De előbb fejezzük be ezt az oldalt. — Mennyi van még hátra? — Lajos nagybátyád születésének a dátuma, s a tiéd. — Lajost már végigmondtad. Magamról pedig eleget tudok. — Azt hiszed? — Azt. — Ez nem is olyan biztos. — Nem? — Azt például tudod-e, hogy koraszülött vagy? — Micsoda? — Hat hónapra születtél. — Te őrült vagy! — Nézd csak. Te december másodikén jöttél a világra, apád anyáddal pedig ugyanazon év májusában kötött házasságot — mondom, s a Családi Krónika „Esketé- sek” oldalára lapozok. — Látod? Itt van: május 19. — Hű a mindenségit, de melegem lett. Te mit szólsz ehhez? — Ne légy begyulladva, teljesen normális csecsemő voltál, fejlett és egészséges. A többi apádra és anyádra tartozik. Abban az Időben nemigen számolgatták a napokat. De még a hónapokat se. Háború volt. Nekem volt egy iskolatársam, akinek az esküvője után tíz napra kislánya született. Akkora hassal esküdött, hogy alig fért be a templomajtón. — Ezt miért mondod? — Csak a példa kedvéért.
