Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Mács József: Járni tanul az igazság Gömörben

lábas gyerekek közé, akiknek felejthetetlen karácsonyestéken szeretetcsomagot osztottak az iskolában.

Mikor a. negyedik elemit is kijártam, az év végi templomi ünnepségen azt szaval- tatta velem Farkas tanító úr, hogy „embersorsok útfelén állva, mutatok mindig egy irányba: Krisztus felé...” Ezt balogtamási Pista bátyám úgy fogta fel, mintha én fogalmaztam volna a verset (Róla még szó lesz, és más rokonunkkal nem téveszthetem össze, mert ha a sors kegye földből nem is, ujjból többet adott neki, szám szerint tizenegyet) — Pap lesz ebből a gyerekből, meglátod! — mondta apámnak; akinek tetszett a tizenegy ujjú idős sógor találékonysága és éles szeme, hogy már a tízéves gyermekben is meg tudja látni a papot, a tanítót, a segédjegyzőt, a jövő pantallós emberét (a tehén hasában is látta, hogyan fekszik a borjú). S hogy Pista bátyám ne maradjon szégyenben a jóslásával, őszig összeszövetkezett a Mátyás után Gömörben maradt Igazságtalansággal, és minden tiltakozásom ellenére beíratott a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumba. Mindez persze nekem csupán arra volt jó, hogy a háborús években az éjszakai, nappali berepülések után az alma mater falai között jobban tudjak merengeni arról, mit jelent számomra a szülőföld, a bátkai határ és a szülőfalu, Bátka, a maga nem egészen ötszáz lakosával. Rádöbbentem elég hamar, hogy gimnáziumba kényszerülésem folytán olyan lettem, mint gumipuska (parittya)1 elején az a bizonyos két ág, amelyet apám az iskola kapujáig feszített, és olyan erővel, hogy már véglegesen soha többé ne pattanhassak vissza a falumba.

Csak a testem volt jelen az órákon. A képzeletem a Balog partján, a góbisi dombokon, a Nagyhegyen, a Bakosalján, a temető fölött és a dáromi kútnál barangolt, meg az erdőben, a kriptában és mindenütt, ahol egyedül vagy a cimborákkal megfordul- tam. A gimnázium három osztályát is úgy jártam ki, a pantalósok égbe emelkedő’ lépcsőjének három fokát is úgy másztam meg, hogy közben mindig a falumat láttam. Nagy Sándor Théba helyett Bátkát tette a földdel egyenlővé, míg én a padban kuksoltam, Nabukodonozor falumbelieket hurcolt babiloni fogságba, a világhódító Napóleoni is szülőföldemet ostromolta katonáival, és még azok a farkasok is a Balog bokrai között tanyáztak, amelyek Romulusra és Remusra rátaláltak a Tiberis partján. A gimnáziumban ismertem föl, hogy lehet gyermekéhez a szülőföld bőkezű vagy szűkmarkú., mágnesként vonzza magához. Akkor még nem hallottam Adynak azt a versét, amelyben arról panaszkodik, hogy elűzte a földje, de már mintha az ő eszével tudtam volna, hogy engem is elkergettek otthonról. Talán nem is apám, anyám, hanem az a földnélküliek, iparosok udvarában és házában lappangó szándék, hogy legalább is kola révén legyen rangja a gyermeküknek.

Beírattak a gimnáziumba, pedig egyetlen porcikám sem kívánta a tanulást. És egyszerre úgy éreztem, hogy szívet-lelket fájdító messzeségbe kerültem attól a helytől, ahol a bölcsőm ringott. Ha jól számolom, legalább tizenkét kilométerre. Szinte Föld és Hold közötti távolság ez annak, aki soha azelőtt nem mozdult ki a falujából. Gyalog jó két órányi járás. Biciklin körülbelül ötven perc. Mert Gömörben utazni annyi, mint hegyre felmenni és hegyről leereszkedni. Aki ezt nem tudja, ne is induljon el felénk. Az ember ott azért vesz biciklit, hogy lábait a gyalogláshoz hozzászoktassa. Már elemiben ismertem Tompa Mihály A gólyához című versét, s amikor gimnáziumba járva, Tompa szülővárosával ismerkedve, a költő szobra előtt elhaladva újra és újra eszembe jutott a költemény, végtelenül elszomorodtam, mert arra gondoltam, hogy a tanulással én is elveszítek valamit, a világ legkedvesebb és legérdekesebb helyét, szülőfalumat.

Aztán nagyon rosszra fordult minden. Háború, vér, hadiözvegyek, árvák. Nekem* mégis akkor kezdett szivárványozni valami a földi keserűségek egén. Összeomlott az erősnek hitt világ. Elfoglalták falumat az oroszok. Egy ferde szemű, mongolos arcú, ötven év körüli katona, Alexander bácsi nagyon a lelkembe látott, mert mintha csupán, azért jött volna hozzánk a messzi Ázsiából, hogy a kedvembe járva pónilovat ajándékozzon nekem. Hámot, nyerget és kétrúdú szekeret is hozzá. Tavasszal, nyáron, sőt ősszel is enyém volt aztán az egész bátkai határ. Szekéren meg lóháton jártam dűlő útjait, s ha a mezőben szorgoskodó falumbeliek észrevettek, joggal jegyezték meg:

— No, jön már az ispán!

Akármerre mentem s akármerre néztem, mindenünnen Mátyás igazságát láttam közeledni a falum felé. Ebben a hiedelmemben erősített meg az is, hogy a földesúr birto