Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Kakukkos óra (regényrészlet)
Egy táskát tett le az asztalra, tele aranysárga gyümölccsel. Leült.* Marianna beletörölte a kezét a kötényébe. Kinyitotta a szobaajtót, bement. Kis idő múlva ismét az ajtóban állt. A lúgos víztől kifehéredett kezében pólyát tartott, benne a gyereket. A kisfiú gyönyörű szőke haja beléveszett a pólyába. Az arcocska még nem sokat árult el, de az apja már az első röpke pillantásnál látta, hogy saját vonásait lelheti meg benne. József zavartan bólintott. Oda is ment volna Mariannához, hogy kézbe vegye a gyereket, de ügyetlennek és boldognak érezte magát. Furcsa érzés, hiszen már majdnem negyvenéves volt. A boldogság kiragadta saját korából, bizonytalan emlékeket kénysze- rített rá gyermekéveiből, amikor minden apróságnak tudott örülni. Igen, most oda kellene menni Mariannához, megcsókolni a kezét, örökre itt maradni. — Szép — mondta. — Palkó ... Mariannát mintha sértették volna a szavai, meg a belőlük kicsendülő gyöngéd igyekezet. — Bélának kellett volna lennie — sóhajtott föl. — Azt akartam,- hogy megboldogult apám nevét viselje. De meg sem tudtam beszélni veled. S közben az anyád ... Aztán a gyereket beletette az ágyba és visszatért a dolgához. József még egy kicsit üldögélt. Bántotta őt a visszafojtott nézeteltérés a gyermek nevéről, s talán az is, hogy ilyen könnyen engedett az anyja akaratának, hiszen valóban nem volt okuk a fiút Pálnak nevezni. — Szombaton eljövök, készíts nekem tiszta fehérneműt — búcsúzott el József. A falu Józsefet olyan természetességgel fogadta, amilyennel csak az idegen környezet ajándékozhat meg. Ment. Az utcák, amelyek az aratástól még illatoztak, már a beérő kukoricára figyelmeztették. Itt mindent a mezőn zajló munkával mértek. Az idő mintha összefolyt volna, s egy hatalmas áramlással sodorta volna mindazt, ami az útjába került. Persze, nem lehetett kitörölni a sodrából a messzeségek hangját sem, a távoli vidékekét, amiket állítólag csak a legidősebbek, az előző háború veteránjai Ismertek. S ezekből kevés volt. A mai embernek az volt az érzése, hogy nem tud mindent figyelemmel kísérni, s így megelégedett ezzel a mikrovilággal, ezzel az emberi igyekezettel, a nyugodt falusi kényelemmel. József megrázkódott. Ez a nap olyan dolgok végiggondolására kényszerítette, amelyek azelőtt talán sohasem jutottak volna eszébe. S nem is tudta, miért. Talán az a kis teremtés lopott belé új nyugtalanságot, elbűvölte, megzavarta? Egyszerre csak megérezte, hogy inkább büszke, mint boldog. Eddig csak ő adott a családjának gyereket, fiút. Erzsébet gyerektelenül élt, félt tőle, megborzongott, ha csak arra a kis gombolyagra gondolt, amiből a későbbi ember lesz. Mihályt Németországba vitték, dolgozni. Pál a fronton volt. A sors mégiscsak igazságos volt, amikor Józsefnek ítélte a jogot, hogy életet adjon a család első és talán egyetlen továbbvivőjének, mert ki tudhatja, fivérei hazatérnek-e, s feleségeik szülnek-e utódokat. A fiú mintha Józsefnek szánt ajándék lett volna azért, hogy hosszú évekig az apjához volt kötve, az apai házhoz, a műhelyhez, s ez a gyerek megváltás volt. Gyönyörű, s ugyanakkor buta dolog volt — egy tehetetlen teremtés léte miatt úszni a boldogságban. József bement a kocsmába. A kocsmáros széles mosolya fogadta. — Már azt gondoltam — mondta —, hogy József még egy pohárkával sem iszik nálam a fia egészségére. Harsányan fölnevetett. József kigombolta az ingét. Érthető, a kocsmárosnak mindig csak egy a fontos, hogy folyjon, akár sör, bor vagy pálinka, hogy ezeknek a bódító italoknak az állandó körforgása űzze a férfiakat a pulttól valahová a kertbe, a magas kerítéshez, s onnan megint a pulthoz. — Maga csak ne aggódjon — legyintett a kezével József —, már elég öreg vagyok, hogy fiam lehessen. — Na, igen ... már kezdtük azt gondolni, hogy te is azok közé fogsz tartozni, akik elszalasztották a megfelelő pillanatot. A kocsmáros fölnevetett és nevettek az asztalnál ülő férfiak is. József a pultra könyökölt, ránézett a férfiakra, aztán a kocsmároshoz fordult, fölhúzta a szemöldökét, és hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondta:
