Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Kakukkos óra (regényrészlet)

A kislány bólintott, persze hogy megmondja. Mondhatnánk, Erzsébet szívesen járt az apjához. Nem tudatosította, de az apjára vetett tekintet megnyugtatta bensőjét. Látván, hogy az milyen igyekezettel próbálja elkerülni tekintetét, annál kitartóbban követte, kínozta kihívó pillantásával. Tökéletes bosszú volt. S nem érdekelték a nagyanyja epés megjegyzései sem. Vilma hatalmas termete nem keltett félelmet benne, ellenkezőleg, a lány semmibe sem vette, s Erzsébetet sem, aki időközben visszajött, s útlevelében bízva egész hónapban egy kis szobában gubbasztott Marianna néhai menedékhelyén.

Erzsébet boldogan rontott be Miklós szentélyébe, az arca csillogott az örömtől.

— S hol a kocsi? — kérdezte Vilma az ajtóban.

— Kocsi? — nézett rá t lány. Aztán megértette: — Nem szénért jöttem... Apát keresem.

— Apát!? — Vilma kemény tekintettel nézte a lányt.

Erzsébet a nagyapja műhelye felé indult.

— Öcsém van — mondta, amint megpillantotta az apját. Csengő természetes hangjára fölfigyelt a nagyapja is. Miklós, aki már teljesen megőszült, széles mosollyal fogadta. Talán így akarta előzni a tehetetlenség rossz érzetét, amit Józsefen észlelt.

— Szóval öcskös... Na, az már valami. Ez esetben megérdemelsz... na mit érdemel az, aki jő hírt hoz?

A lány megvonta a vállát. Miklós állandóan mosolygott. Na igen, oka volt az örömre, fiú, József fia, ez volt az ő vágya is, amit senki sem tudott teljesíteni. Senki, csak ő. Erzsébetnek adott egy zacskó cukorkát, megsimogatta a haját. Kifaggatta a részletekről, s közben észrevette, hogy akaratlanul is afelől érdeklődik, hogyan él Marianna. Mariannát mindig tisztelte, néha olyan sejtése is volt, hogy jobban tiszteli, mint Józsefet. A nő elhatározta, hogy nehéz életet fog élni, megáll a maga lábán, de nem hagyta Józsefet sem elveszni. Mióta Béla meghalt, gyakrabban gondolt Mariannára. S egy-egy pillanatra még a nő elrontott életéért érzett felelősség is megérintette. Hiszen József a fia volt, elsősorban tehát neki, az apának kellett volna törődnie a nevelésével. A kislány belemelegedett a beszélgetésbe. Nem mondott nagy dolgokat, de a Miklóstól távol álló mindennapi eseményeket leíró szóáradat alapján, a férfi olyan életképet festhet magának, amely legalább is csöndes tiszteletet érdemel. S Miklós ránézett Józsefre, erre a nyugodtan üldögélő férfira, aki nem akarja kimutatni érzéseit, s úgy tesz, mintha őt nem érintenék az események, melyek a hozzá legközelebb állóknak az életét alkotják. Mivé neveltelek, fiam, sóhajtott lélekben Miklós.

— S a neve? — kérdezte a nagyapa. — Hogy fogják hívni a kisfiút?

A kislány meghökkent.

— Nem tudom — mondta végül, — erre még nem is gondoltunk.

S elgondolkodott, annyira, hogy Miklós elnevette magát.

— Ezzel ne törődjél, anya már biztosan kitalált valamilyen nevet.

— Miért éppen az anyja? — kérdezte Vilma, aki éppen akkor lépett be a műhelybe, mert úgy érezte, hogy a kislány túl sokáig tartja fel a férfiakat. — Erről az apának kell döntenie.

— Nem tudom, miért az apának — vitatkozott Miklós, és rákacsintott a kislányra, de ez volt minden, amire Marianna védelmében vállalkozott.

S így Erzsébet Vilma egyértelmű üzenetével tért haza, amely szerint József hétfőn reggel elmegy a községi anyakönyvvezetőhöz, s bejelenti, hogy a megszületett gyerekének Pál lesz a neve.

Józsefben végre fölébredt az apai lelkiismeret. Három nappal a fia születése után lépkedett a borús szürkületben végig a falun és büszkén fogadta az ismerősök jókívánságait. Fiú! Gyönyörűen, bátran, vidáman hangzott. Csak ki tudja, milyen lesz? A kíváncsiság, amely megszólalt benne, annyira eluralkodott rajta, hogy megszaporázta lépteit. A hosszú, piros ház már messziről rikított. Ott a sok ablak valamelyike mögött alszik az ő fia. Furcsa érzés volt és szép, szinte gyönyörű.

Marianna mosott, amikor kopogás nélkül belépett a konyhába. Erzsébetet észre sem vette. A kislány egy sereg gyerekkel játszott a terebélyes eperfa alatt.

— Nos... hol van? — kérdezte türelmetlenül József.

— Csakhogy eszedbe jutott — sóhajtott föl Marianna, a munkától fáradtan. — Alszik ... Éjjelente sír és nappal alszik.

— Ne, hoztam néhány almát.