Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Kakukkos óra (regényrészlet)

amely a lemondással eltelt Időért kárpótol... Ö> őrült vagyok ... Gyerekem van, és oly keveset törődöm vele. A felnőtt ember életét éli, nincs ideje gyermeknek lenni. Vagy csak én gondolom így? Nincs akivel megosszam a gondolataimat, apám, nem tudok már bízni az emberekben, de beszélnem kellene... Talán, ha Erzsébet egy kicsit megnő.

Szép karácsony volt. Szomorú és gyönyörű. A távoli kegyetlen események visszhangja alig érintette a falut, főként a közvetlen hozzátartozók sorsa iránti görcsös félelem megnyilvánulásaiban jelentkezett, akiket — nem tudni, miért — kihurcoltak a távoli országok harcmezőire.

Valóban kevés szépet, jót őrzött meg az emlékezet azokból az időkből, azokból a végtelen napokból és éjszakákból. A korai fagyos reggelek, amikor a hosszú béresház asz- szonyaival a folyón túlra indult fáért, az ügyfelek utáni vég nélküli futkosások, amelyekre a háború előtti években Miklós vállalkozott. Minden szelet kenyér, minden csepp tej az ő kérges tenyerén termett. Erzsébet iskolába járt, de amint beköszöntöttek a melegebb tavaszi napok, segített az anyjának. József egyszer-kétszer jött hetente. Amikor Marianna egyszer azt mondta neki, hogy gyereket vár, feldühödött, öklével az asztalt verte, átkozódott. Teljesen magánkívül volt, megrémülve a tettétől, amit egy gyenge pillanatában elkövetett. Marianna kiment a kertbe, amely a szegényes ház minden lakójáé volt. József elment, s csaknem két hétig nem mutatkozott. Meg volt sértődve, a gyerek jövetele a teljes létbizonytalanság idején saját kétségbeesésének falához nyomta, mely ellen nem tudott védekezni. Úgy érezte, hogy a sors üldözi őt. A frontra nem hívták. Egyszer beosztották valami munkaszolgálatos csoportba, két napig menetelt hatvanadmagával. Pajtákban aludtak, mindenki azt evett, amit magával tudott hozni. A véletlen volt a segítségére. A hosszú menetelés során a cipő kidörzsölte a sarkát, a sebe fájt, s így jelentkezett a felcsernél. A dühödt nyilas válogatott káromkodások zuhataga után a további menetelésre alkalmatlannak nyilvánította, s azt parancsolta neki, tűnjön el, ilyen döglődőkkel szolgálni a hazát, ez a végső romlás ... József a saját bőrén tapasztaltaktól megrémülve tért haza, meghúzódott az apja műhelyében és a borban keresett vigasztalást. Ebben az esetben szerencsésen megúszta, de senki sem biztosíthatta, hogy hasonló helyzetek nem ismétlődhetnek meg. Pált a frontra vitték, rögtön az első hetekben megsebesült, de otthon nem mutatkozott. A kórházból ismét a frontra ment. Haza csak egy levelet küldött. Először, igen, először kérte a szüleit, a fivérét meg Mariannát, a sógornőjét, hogy gondoskodjanak a feleségéről, hiszen ez a gyönyörű, törékeny teremtés bizonyára nehezen él ebben a zaklatott világban. Az a bolond különc megszelídült és valóban azt hitte, hogy otthon senkinek sincs más dolga, mint az ő feleségét figyelni, őrizni, mert bizonyára azt akarta, hogy ne érezze túl szabadnak magát. József időnként valósággal figyelte, irigyelte azt a végső, őrüle- tesen buta biztonságát, azt az állandóan fenyegető halált, amely annál rémítőbb volt, minél kevésbé tudta elképzelni. Ott kint egyforma valószínűsége volt az életnek és a halálnak, az ember nem engedhetett a hiábavaló reménykedésnek, amely otthon állandóan jelentkezett és nyugtalanította. József félt, igen, nagyon félt, s az a tény, hogy az apja háza egy berepülés során romhalmazzá válhat, nagyon kínozta. Mariannára és Erzsébetre ritkán gondolt. Lélekben örült, hogy elhagyták őt, legalább megszabadították a helyzetükért érzett felelősségtől. S különben sem volt minden megoldva. Legalábbis az ő nyugalma szempontjából nem. Mariannának gyereke lesz. Milyen kegyetlen... József néhány napig őrlődött a gondolatok között, míg anyjának szólni merészelt róla.

A gyerek a nyár végén született. Verőfényes szombat reggel volt. Marianna a követ mosta, amikor megérezte a fájdalmakat. Alig volt ideje kiönteni a vizet, s a kicsavart rongyot a kerítésre teríteni. Az emberke az életet követelte, Marianna bevánszorgott az ágyba, a bába teleszájjal nevetett.

— Fiú, kedves lányom, — mondta és fölemelte a kis testet, hogy az anyja lássa. — Gyönyörű legény lesz, majd meglátod . ..

Marianna izzadt arcán mosoly suhant át. Elnehezült kezével végigsimította homlokát. Élénk fiú lesz tehát, micsoda öröm ... És mégis boldog volt. Az egész világ ellenére, önmaga ellenére, boldogsággal büntette magát azért, mert néha engedett a nyomasztó gondolatoknak, érzéseknek.

Erzsébetet elküldte Józsefért.

— Mondd meg az apádnak, hogy öcséd van — mondta kissé fáradtan. — Semmi mást nem kell mondanod, csak ennyit.