Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - Gál Sándor: Családi krónika (elbeszélés)

— Nem! Már nem lehet.

— Nem lehet?

— Ahogy mondod.

— Lehet, mindig lehet.

— Mindig lehet, de most nem lehet. Érted?

— Nem egészen.

— Hát jó! Figyel] ide, te cseh Szűcs István. Lehet, hogy mindez neked nem fontos. Nekem se volt az, de az lett. Ezért nem hagyhatom abba. Ha nem akarod, ne hallgasd végig. De nekem mindazt, amit megtudtam, végig kell mondanom, mert ha bennem marad, elpusztít. Ennyi az egész. így már érted?

István elkomolyodott és bólintott.

— Értem. Olyan lett az egész, mintha helyet cseréltünk volna. Csakhogy én hiába ülök a te helyedre. A csere lényege csak téged érint, mert te azt is tudod, hogy mi van a krónika következő lapjain. Én pedig csak azt ismerem, amit eddig elmeséltél. Vagyis jobb lesz, ha megmaradunk mindketten a magunk helyén. Te beszélsz, én pedig hallgatlak. Mi van még ezen a lapon?

A Családi Krónika harmadik lapján a következő mondat nincs semmi összefüggésben a fejezetcímmel. Arról tudósít, hogy:

Az anyaországhoz való visszacsatolás megtörtént 1938. nov. 10.

Lefordítom Istvánnak a szöveget. A dátum, a kor, iskolás tananyag. München, a bécsi döntés — történelem. A hatalmi összefüggések ismertek.

— Folytasd — mondja István — ezt ismerem.

Szabó Józsejné meghalt 1945. V. 8.

— Ez a dédnagyanyád halálának a dátuma. Érdekes dátum, igaz? Egy nappal később véget ért a második világháború.

— Valóban érdekes ... Másfél éves voltam akkor... Hogyan halt meg, azt nem tudod?

— Véletlenül tudom. Van egy igen idős rokonod, mindenki csak Pörsi néninek hívja. Aggmenhelyen él férjével együtt, vagyis Pörsi sógorral. Mindketten egészségesek, de nagyon öregek már. Nos, Pörsi néni részletesen elmesélte a szüle halálát, és a temetését is. Kíváncsi vagy rá?

— De még mennyire!

— Pörsi néni szerint a szüle májrákban halt meg. Sokat szenvedett. Azt is elmondta, hogy egy orosz orvos valami injekciókat adott neki, amelyektől mindig aludt. Amikor meghalt, apádék krumplit ültettek. Mire hazaértek, az egyik macska leette a szüle orrát.

— Micsoda?

— így igaz. Ilyet nem lehet kitalálni. Amikor fölravatalozták, a lerágott orrot egy szőlőlevéllel fedték be.

— Miért szőlőlevéllel?

— Azt én honnan tudjam? Még azt is

elmondta Pörsi néni, hogy abban az esztendőben ez volt az első rendes temetés a faluban. Pappal, dalárdávaa kísérték ki a halottat a temetőbe, mint régen.

A krónika harmadik lapján az utolsó, tintával írt mondat után valaki ceruzával Irt még vagy tíz sort, de később ezt kiradírozták. Csupán egy-egy betű maradt halvány árnyként a vékony vonalak között.

NEGYEDIK LAP Gyermekek

Engedjétek, hogy jöjjenek én hozzám a kis gyermekek és meg ne tiltsátok őket; mert ilyeneké az Istennek országa.

Márk 10,14.

Szabó Irma Születetni 1892-ben

November 29 napján Írtam

1912 Február 5 nap

Vágó Lajos született 1921 február 11

Szűcs István született 1944 december 2

A negyedik lapon mindössze ennyi olvasható.

— Nézd csak — mutatom Istvánnak — itt már te is a világon vagy.

— Gyorsan haladunk; dédnagyanyám orrát alig öt perce rágta le egy éhes macska, s már rajtam a sor.

— Majdnem. Előtted azonban még itt van Szabó Irma, vagyis a nagyanyád, anyád édesanyja. Pörsi szüle szerint áldott jó asszony volt, akit a nagyapád tönkre tett.

— Szűcs József?

— Igen. Nagyapádról mindenki azt mondta, hogy zsarnok természetű volt. Még az ételit is kiporciózta. Nagyanyádat sokszor megverte. Soha semmi se volt jó úgy, ahogy nagyanyád vagy anyád és testvérei azt csniálták. József nagybátyád halálával kapcsolatban már említettem ezt az előbb. Károlyi József, aki szomszédja volt, mondta, hogy egyszer lavórral verte nagyanyádat.

— Lavórral?

— Azzal! Károlyi Józsi bácsi még a színére is emlékezett: kék lavór volt.

— Hihetetlen.

— Persze, mert megtörtént.

— Én nagyanyám helyében megöltem volna az öreget. Vagy otthagytam volna.

— Megölni megölhete volna, de otthagyni — azt nem lehetett.

— Miért?

— Hűséget esküdött nagyapádnak, s az eskü szövegét ők még szó szerint értelmezték, s be is tartották betűről betűre. A ,.holtomiglan holtáiglan” szent volt, akárcsak a „hitetlenül el nem hagyom ...”

— Igen ... De mégis, hogy élhettek így?

Megéltek, mint a többiek. Egymást okolva a szegénységért, nyomorúságért, bajokért, mindenért, amit el kellett viselniük