Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Kakukkos óra (regényrészlet)
PETER ANDRUSKA (Részlet j A kegyetlen dolgok is megszépülhetnek, ha boldoságra vágyunk. Ez a gondolat kezdett megérlelődni Mariannában az apja halála utáni napokban. Kiutat keresett kínos helyzetéből, amelyből nem tudott kitörni, lelkében bánatos dallamok zsongtak, átszőve az utóbbi események képeivel. Sok megható volt köztük. A koporsó az udvar közepén, mellette a hűségesen gyászoló kutyák. És Jolán hisztérikus sírása, akit a nagyvárosban ért a megrázó hír, s aki hazajött kisírni magát, megkönnyebbülni. Marianna megértette őt, de nem tudta sajnálni. Ö maga igyekezett legyőzni a sírást. Itt volt az apja összes barátja, sokan voltak, a falu majd minden öregje. S természetesen a szerencsétlen anyja, aki már csak önmagára számíthatott, mert Béla, akármilyen is volt, a döntő pillanatokban sohasem feledkezett el a családfő kötelességéről. Marianna nem akart önző lenni, de nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy éppen ő sajnálja a legjobban az apját. Ellentétes érzésekkel a lelkében állt a koporsó fölött. Az élet ment tovább, napok napokba fűződve fonták az év koszorúját. Látszólagos karácsonyi csönd szállta meg a falut a lágy, selymes hóesésben, amely egész Vilia napján hullott. Leszállt az este, s Marianna ment a temetőbe. Erzsébet az anyja mellett lépdelt. Az ég, amelyről nehéz, szürke fellegek lógtak, esti sötétbe burkolódzott. A kislány nem látta ennek az útnak az értelmét. Amikor megálltak a friss sírhantnál, Marianna elkaparta a havat és megérintette a fagyos agyagot. Aztán azt mondta a lányának: — Eljöttünk a nagyapával beszélgetni. Erzsébet nem értette. Az anyja szavainak és cselekedeteinek titokzatossága kíváncsivá tette, de nem mert kérdezősködni. Marianna hangja elveszett az éjszakai csöndben, a hatalmas nyárfák csupasz koronái közt, a végtelen űrben. Csendes szavakat suttogott, melyek megnyugtatták őt, a kislányt pedig a belső gyöngédség szeretetére tanították, amely az ilyen pillanatok egyetlen értelmét adja. S itt gyűjtött erőt az elkövetkező napokhoz, hetekhez, amelyek nem ígérkeztek könnyűnek, hiszen a tél most kezdett erősebben kopogni az ajtókon, hogy az embereket megajándékozza szeszélyes durrogásaival. Béla, nem, ő már nem segít... A vele eltöltött rövid idő a temető elhagyatott sarkában, ahol örök álmát kívánta aludni, bátorítást jelentett. — Köszönöm, apám, hogy éppen most segítesz nekem, amikor súlyos napok terhe nehezedik rám. Azt kívántad, hogy boldogan éljek, s nekem ezt meg kell valósítanom. Megpróbálom, apám . .. Hadat üzenek ennek a háborús világnak, nem adom meg magam a rám váró nehézségek özönének . . . Amikor egy éve elhatároztam, hogy összekötöm az életemet a Józsefével, telve voltam tervekkel, gyönyörű elképzelésekkel, bíztam magamban. Igen, azt hiszem, így volt... Az évek szennye árnyat vet az emlékezésre . . . Most már semmi sincs, nem találok semmit, ami egy kicsit is hasonlítana a gyönyörű tervekre, amelyekért érdemes lenne élni, s látod, éppen most érzem, hogy erős vagyok, hogy többre vagyok képes, mint amennyit számomra kijelöltek. Szürke, kemény életre készülök, de remélem, hogy éppen ebből fakad majd a szép, amely mindent pótol, Kakukkos óra
