Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Moyzes Ilona: Öregasszony a szobor előtt (elbeszélés)

Az a kéz már elszáradt kissé. Ügy elszáradt, mint a -kukorica szára, amiről az utolsó csövet is letörték, s aminek csak a levelei zizzennek a megmozduló szélben...

Rohan az idő, de a szobor itt áll.

Az emberek jönnek és megbámulják. Az újságok is mennyit írtak róla, Istenem! És ő a lapok valamennyi cikkét átolvasta, mert olvasni is tud. Az unokája megtanította.

Úgy ám ... jönnek az emberek és megbámulják... A minap is itt kuporgott előtte, amikor két Tátra 603-on egy kis embercsoport érkezett a fővárosból. János kalauzolta őket. Csupa nagy ember volt, ahogy később megtudta. És Jancsi akkor odament hozzá, lehajolt és megcsókolta a kezét. A sok nagy ember csak bámult. Az a csók még itt csillog a kezén, mint a bátortalan fűszálon a nyár harmatcseppje. Azóta sokszor elnézegeti tulajdon kezét. Ügy nézi, mintha sose látta volna. Minek is figyelgette volna eddig. Nem arra való volt az, hanem tevésre, munkára. S Jancsi meg elmondta a sok nagy embernek, hogy nagymamájának, egyesegyedül neki köszönhet mindent.

Ettől nevet örökké jóízűen. Hisz a „rögeszméjéből” szobrok születtek. S a csúcs, ez a szoborcsoport, a közepén pedig az az asszony. A legcsodálatosabb asszony, akit valaha szoborrá faragtak: mindenki szerelme, szeretője, mindenki anyja, minden férfi hitvese, özvegye, oltalmazója. A világ legigazibb madonnája ...

Amióta ez a szoborcsoprt elkészült, nem a templomba jár, hanem ide. Messze a falujából, autóbusszal és gyalog. Nem nevetik ki többé, az unokája igazolta őt. A faluban előre köszöntik és ő meleg szívvel válaszol. Sohasem haragudott a falubéliekre; nem rosszak ők, csak tudatlanok. Az autóbusz vezetője minden reggel vidáman köszönti: — Jó reggelt, mama, misézni megyünk? — Misézni fiam, misézni — feleli ő csendes boldogsággal és kajánul összenevetnek.

Igó Aladár: Diószedő, 1975 (jaj