Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - Moyzes Ilona: Öregasszony a szobor előtt (elbeszélés)
Amikor összegyűlt néhány szobrocska, az embere becsomagolta, ő meg piacra vitte őket. A szobor mind egy szálig elfogyott. Az úrféle kedvvel vásárolta. Milyen nehéz szívvel adta el őket. Emlékszik, remegett a keze, valahányszor átnyújtott belőlük egyet-egyet. Holott jól felsrófolta az árukat, azért, hogy megmaradjanak. De ezt nem merte bevallani az emberének. A sublót mélyébe elrejtett három szobrocskáról is hallgatott. De a pénzzel mindig elszámolt, mivel a többi faszobrot túlfizettette. Elkeltek azok a madonnák! Garasokká váltak, s kenyeret vett értük. De az asszonyt akkor már jobban érdekelte a szobor színe, formája, mint az ára. Amikor eladta őket, fölkészült és elindult a városba. Meg akarta nézni a nagy szobrokat, amiket igazi művészek faragtak. Milyen sokat ácsorgott előttük. Szemügyre vette minden egyes részüket. Egyszer megszólított egy embert, aki éppen olyan érdeklődve nézegette a nagy szobrokat, mint ő. Kiderült, hogy tanár. Az asszony aztán megkérdezte tőle, tudja-e, ki faragta a szobrokat. Az ember furán nézett rá, nagyon csodálkozva. Valamit nem értett a dologban. Mert, ugye a kendője, a ráncos fakó szoknyája, meg ezek a szobrok, valahogy nem illettek egybe. De aztán fölengedett idegenkedésük, s a tanár formának megmagyarázta, hogy az ő ura is szobrokat farag. Micsoda madonnákat, ha látná. A másik azt mondta: ő elhiszi. Derék ember volt a tanár... Akkoriban alakult ki a rögeszméje. Egyre gyakrabban és egyre erősebben vágyott arra, hogy valamelyik fia szobrokat faragjon. Olyan lelkesedéssel és olyan odaadással, mint az apjuk. Józsi el is kezdte, de nem lett belőle semmi. Elment cipőfelsőrészt gyártani, ott is ragadt. De Józsi fia, a Jánoska, ő igen. Még iskolába sem járt, amikor hozzáfogott a farigcsáláshoz. Az asszony sokat beszélt neki a nagyapjáról, s egyszer előhúzta a három elrejtett madonnát. A fiú olyan ámulattal nézte, mint ő hajdanán a kispadon. S egyszercsak hozzáfogott a munkájához. Alakjait nem fából faragta, hanem agyagból formálta. Hogy, hogynem, történt egyszer, hogy besodródott vén Mihály műhelyébe. Az öreg jó fazekas volt, s meglátta a gyerek bámész tekintetét, észrevette érdeklődését, kezébe nyomott hát egy kis agyagot. Ám Jánoska nem madonnát formált, hanem lovat, szekeret, katonát. Később meg emberarcot. Egyszer megformált egy kezet. Micsoda kéz volt az! Még az ereket is látni lehetett rajta. Az öregasszony másnap szénaforgatás közben elmondta az asszonyoknak. Kovács Margit kinevette őt, mert egyszer azt találta mondani, hogy Jánoskából nagy ember lesz: szobrász. Sokan talán nem is tartották épeszűnek, de Hát ő nem sokat adott rájuk. Jánoska az elemi iskola ötödik osztályába járt, amikor ő minden bátorságát összeszedve fölmerészkedett a városi gimnáziumba. Mit nem tesz a véletlen; az iskola folyosóján az első ember, akivel találkozott, az ő tanárembere volt, akivel a köztéri szobrot nézegették hajdanán. Egymásra ismertek. Kiderült, hogy az illető rajztanár. 0 segítette be Jánoskát az iskolába. Azt mondta, Jánoskában ott van az isteni szikra, és az arca is fölragyogott, amikor az öregasszony motyójából előhúzta Jánoska dolgait. A fiút a fővárosban több ízben meglátogatta. Régen elfogyott már a kis erszény tartalma, a főiskola utolsó éveire semmi sem maradt belőle, de addigra már elegendő ösztöndíjat kapott. A fiúk nem szóltak bele anyjuk dolgába. Szerették, tisztelték, megbíztak benne. Nem szóltak semmit, de a tekintetükből látta, hogy meghozzák érte az áldozatot. Vagyis Jánoskáért. De ők ketten Jánoskával nyílegyenesen járták az utat. Mentek a cél felé. S nem hiába, lám itt az eredménye, a szobor! Jánoska nyolc esztendőn át véste-kalapálta.
