Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - Duba Gyula: A búcsú (regényrészlet)
VERES JÁNOS Tetők Alant a város tetői rendetlen összevisszaságban, egymásba-ékelődő vonalak, szögletek, mint egy kubista festmény; a háztetők alatt emberek'beszélgetnek, szeretkeznek, sírnak; önkéntelenül játékra csábít az összkép, íme az ötlet: hasonlítsuk össze egy kubista képpel a házak, az utcák viszonylatait, a várost, az egész külvilágot. Például Georges Braque vásznával, olyannal, amit „szintetikus korszakában“ festett. Elemezzük hát: hol van a pozitív s negatív formák, a világos és sötét felületek ritmikus tökélye? A kettőzött arcok megjelenítése (oldalról és szemből)? Hol a kiolvasható szabály, mely az érzelmeket alakítja? Hol a logikus szerkezet, a vonalak, színek arányossága? Hol a legkiegyensúlyozottság, melyben a szépség nem puszta cafrang? Hol az egységbe-kapcsoló erő? A szürke színek és árnyalataik? Mit látnak szemeink? A megtört egyenesek s hullámvonalak nem elég hangsúlyosak! A világos és sötét foltok miért nem váltják ütemesen egymást? A szögleteket is analizáljuk! Nem látni a motívumtöredékek térbeli helyzetét! Hová sikkadt a különféle szemszögekből nézett megokolások egyidejű ábrázolása? Hol vannak az össze-nem-tartozó, meglepő képzettársítások, melyektől oly sokan süketen [vagy nagyon is értőn!) visszahőkölnének? Ez volt a játék. Az eredmény: kérdőjelek garmada. A végkövetkeztetés is csak ennyi: mikor kapja vissza a szín elvesztett jogait? Hol az illuzionista módszer határa? Mikor bukkannak elő a nagyszabású kompozíció jelei, a körvonal ritmusai? Csak Braque „Kártyavetőnője“ lehetne a megmondhatója, ha beszélni tudna. Költő volt s beteg — méltó, felkent az ősi földi kárhozatra, a tündéri jót ő sem tudta megfogni, csupán hívogatta. Holnapi fejfára Virgonc volt, mint a koratavasz, s borús, akár az ólmos egek, olykor kegyetlen büntetésnek vélte, hogy él, hogy megszületett.
