Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Duba Gyula: A búcsú (regényrészlet)

Hogy rendzavarás legyen, melyet megszüntethet, várta a lehetőséget, hogy az indulatait szabadjára engedhesse. Ahogy Pétert meglátta, egyenesen nekirontott:

— Megmondani, hogy nem lenni részeg disznó ... hogy akkor szabni neked gumibottal kék ruhát!

Gátlástalan és pusztító erejű természeti erő volt, bosszúszomjas és ingerült, csuromvizes és félig részeg még, sokat barangolhatott az éjszakában, amíg ide ért. Ki tudja, hogy mi történhetett volna akkor, ha nem az történik, ami megtörtént, milyen képzelet mérhetné fel a helyzet összes lehetőségét, és melyik emberi fantázia kerülné ki a legtragikusabb — akár halállal járó — lehetőségeket? A véletlen többször beleszólt már a búcsú éjszakájának az eseményeibe. Vagy nem is a véletlen, csupán a mások elől rejtve maradt tudatosság? Az ajtón akkor magas alak lépett be, és megállt a csendőr előtt, majdnem olyan magas, mint ő, de még szélesebb vállú és erősebb testalkatú, ünneplő csizmában, rövid prémes kabátban és szürke kalapban: megjelenésének komolysága és drámaisága vetekszik a Gamóéval, de békés természetű.

— Hagyd a fiút, őrmester, majd én hazaviszem! — A hangja nyugodt, arcizmai kissé feszültek, de fegyelmezettek.

Péter apja állt a csendőr előtt. Ö tudja, miért jött ide éjnek idején, ki értesítette az eseményről, vagy milyen nyugtalanság nem engedte aludni őt, amíg a fia nincs otthon. A hosszú csendőr rámeredt, gumibotos keze lehanyatlott. Megérezte a nyugodt erőt, amely a parasztemberből áradt.

— A maga fia lenni ez a kölyök? Részeg kölyök, inni, mint száraz hordó, hazavinni! Bitang gyereke ez, verekszik ...

— Beszélek vele, hazaviszem.

A csendőr Albertre meredt, feléje lépett, és ösztönösen mozdult a keze.

— Ohó — horkant fel gúnyosan —, tu ho máme . . — és elborult a tekintete —, ordítani, dörömbölni, ajtót verni cigányoknál, te csináltad az üvöltést?...

Nagybene megfogta a karját.

— A fiam barátja, őt is hazaviszem.

Terelte maga előtt a kamaszokat, meg sem hallotta ellenkezésüket. Még hátra is köszönt: — Jő éjszakát, őrmester!

Zuhogott az eső, mintha vederből öntenék.

Berec Jónás az asszonyok között állt a fal mellett, és nem mozdult, eszébe sem jutott, hogy a csendőr elé lépjen, talán abban bízott, hogy a hecc még jobban sikerül, mint gondolta, és neki mégsem lesz semmi dolga, csak élvezettel figyelni a látnivalókat, de ebben is csalódott, Gamó szúrós szemmel nézte még Török Janit, majd körbejárt a teremben, mint a kocsmában tette, s végül a zenekarra kiáltott: Játszani, bugi- vugit!... Tyúkász a fiúk után ment az esőben, és hívta vissza őket. Gyertek, gyerekek, ne menjetek még haza, mulatunk tovább, nincs vége még... Péter apja megfogta a mellén a kabátot, kissé megemelte a rosszcsontot, és a falhoz ütögette, mint a haragos gyerek a rongybabáját, amelyre megneheztelt.

— Összetörnélek most, te rongy ember, ha nem a fiammal iszol. A bor miatt, hiszen te jól tudod... Kerülj engem, Tyúkász, ilyen alkalmakkor ne akarj találkozni velem!

Az szó nélkül visszatámolygott a terembe.

— Vele barátkoztok — csodálkozott olyan hangsúllyal a parasztember, hogy nem volt rá mit válaszolniuk —, Berec Jónással, Kalmival, ők a cimboráitok? Hová tettétek az eszeteket?!