Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Duba Gyula: A búcsú (regényrészlet)

— Nincs neki lelkiismerete, Kalmi — röhögött Berec Jónás —, s ha van is valami a helyén, fekete az, mint az üszög. Vigyázz, Kalmi, mert elbán veled!

— Nem baj — ingatta búsan a fejét, és erőtlenül legyintett —, üssön agyon, úgy kell nekem, még egy cigarettám sincs, hát minek élek én?

— Összerágsz egy borospoharat, Kalmi?

— Összerágok ... egy húszasért.

— Nem szeretem az ilyet, Berec úr, az én kocsmám nem cirkusz — tiltakozott Kanász úr —, összemetéli magát, elvérzik, és én kerülök bajba miatta.

— Nem a maga kocsmája, ne féljen... nemsokára szprávcát kap úgyis. — A zömök sasorrú ember már hozta is a pultról a vastag falú, zöldesfehér borospoharat. — Nesze, Kalmi, tedd a dolgodat! — nyomta a lógó fejű legény kezébe. — De csikorogjon a fogad, mert különben nem kapod meg a húszast!

Kalmi alig emelte fel a fejét, éppen csak megtapogatta a poharat, a fogai közé vette, Toppantott rajta, és letört belőle egy darabot, módszeresen körülrágta, és az üvegcserepeket, a szilánkokat a padlóra köpködte. Az éles üvegtörmelék felsértette a szája szélét, vérezni kezdett az ínye, sebes lett az ajka, és a vére összefolyt a nyálával, véres habként övezte a száját, de Kalmi, a falu fakírja csak rágta rendületlenül a poharat, míg végül csak az alja maradt a kezében, azt is kettéroppantotta, és a földre dobta. Meg sem törölte a száját, tartotta a tenyerét a pénzért.

— A nyelvemet is átszúrjam? — kérdezte Berec Jónástól. — Átszúrom egy másik húszasért.

— Ember vagy, Kalmi — vágott bele csattanósan egy papír húszkoronást a tenyerébe —) a nyelvedet hagyd békén, mert Kanász úr elájul, ha átszúrod. De Tyúkásztól ne félj, őt könnyebben elfogyasztanád, mint a poharat!

— Szörnyűség, morogta tehetetlenül a sovány kocsmáros —, állati tréfák. Hát emberek ezek? — Halkan suttogta, inkább csak magának, mert tartott Berec Jónástól.

— Szprávcát emleget nekem, mit akar vele, eddig még a magam ura vagyok, és csak a szövetkezetnek tartozom felelősséggel. Meg a lelkiismeretemnek, Berec úr — zsörtölődött magában.

Nagy dérrel-dúrral Bakai Jóska is megérkezett, Török Jani elvette tőle Bertát, ezért dúlt-fúlt, és inni kezdett, kemény bosszúról ábrándozott. Az éjszaka tragikomikus befejezése felé közeledett.

Tíz órakor Kanász úr kitette a kocsmából a társaságot, és becsukott.

Mindannyian a mulatságra indultak, Berec Jónás is velük ment. Tyúkász a kishídról a patakba esett, ki kellett őt húzniuk, csuromvíz lett a nadrágszára, és a kabátja csupa sár. A sapkáját elvesztette, sokáig keresték, de nem találták meg. Albertnek a fehér salja kibomlott, és hosszan lógott a mellén, kalapját egészen a feje búbjára tolta. Bakai Jóska dadogott, és irtózatosan fenyegette Török Janit. Péter kiűtnően érezte magát, csak éppen nem gondolkodott, vitték az ösztönei, és nem tudta, mit tesz, hát gátlások nélkül megtett mindent, ami eszébe jutott. S a menet végén Berec Jónás vezette Kalmit a karjánál fogva, mint egy medvét a táncoltatója, húzta, vonszolta, és pénzt ígért neki, ha a táncos átszúrja a nyelvét. Egyedül a nagy kártyás és mulató volt színjózan a társaságból, és álnok figyelemmel irányította a többieket, hogy cinikusan tovább szövögesse egy jó hecc szálait. Észre sem vették, mennyire a hatása alá kerültek, azt tették, amit ő akart. Berec Jónás ismert tulajdonsága, hogy látszólag szívvel-lélekkel részt vett az eseményekben, csak hogy irányíthassa azokat, sokszor olyan bonyodalmak és drasztikusan komikus végkifejlet felé, amelyre mindenki ráfizetett, csak ő mulatott rajta magában, és júdásarccal a markába nevetett. Harsogőan, nagyokat tudott nevetni, hahotázva örült, és gúnyolta a pórul jártakat, a durva tréfák koronázatlan királyaként viselkedett, de ha komoly szemrehányások érték, elkomoro- dott, szeme vészesen meredezett, és keményen visszavágott. Érdes lelkű, durva ember volt, ha ütés érte, szikrázott, mint a kovakő.

Az emberi sorsszerűség azonban láthatóan kissé ellene dolgozott, mert Kalmi a bejárat előtt véglegesen összecsuklott, a feljáró lépcsői mellé kuporodott, éppen az eresz alá, hogy hangos koppanással pottyantak a kalapjára a kövér esőcseppek, és elaludt. Hiába rángatta őt Berec Jónás, hiába próbálta talpra állítani, pénzt is eredmény nélkül ígért neki a mutatványaiért, Kalmi egyszerre hallhatóan hortyogni kezdett, az öntudata egyetlen ajánlatra sem nyilvánult meg, hiába hullottak rá a csábító