Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - Gál Sándor: Családi krónika (elbeszélés)

az almafáról is beszéljek. Mert e fa tulajdonjoga végső soron az övé. Aztán kopogtattam az ajtón. Huszonöt év körüli fiatal- aszony nyitott ajtót, karján néhány hónapos csecsemővel. „Az uram keresi?” kérdezte, miután köszöntem. „Nem, nem az urát” mondtam. „Csupán erre a házra vagyok kíváncsi; arra, hogy milyen belül.” Furcsán nézett rám az asszonyka, de amikor elmagyaráztam, miért olyan fontos ez nekem, kedvesen betessékelt. „Mikor költöztek ebbe a házba?” kérdeztem tőle. „Hatvankettőben” — mondta. „Megvették?” „Igen. Huszonnégy ezer koronáért.” „Kitől vették meg?” „Bagyuráéktól.” „Bagyu- ráék hova költöztek innen?” „őket valahonnan Magyarországról telepítették ide; az öregek meghaltak, a fiuk pedig Hand- lován dolgozik. Tőle vettük meg a házat.” „De azt tudja, hogy azelőtt kié volt?” „Nem, nem tudom. Mi a tanyáról jöttünk be a faluba. Azelőtt nem ismertem én itt senkit.” Hallgattam az asszonykát, s közben a konyha falát néztem. Fehérre volt meszelve, itt-ott látszott a meszelő nyoma. Vajon milyen volt ez a konyha akkor, amikor Vágó Irma meszelte? Tavasz- szal, húsvét előtt... Vagy pünkösd táján...

— Miért nem beszélsz?

István hirtelen kérdése visszarántja a valóság asztala elé elbitangolt gondolataimat. Ugyan miért is nem beszélek?

— Tudod — mondom tétován, mint aki maga sem tudja, merre induljon el gondolatai nyomán — tudod, voltam abban a házban, amelyben a világra jöttél.

István megemeli a fejét, mint a veszélyt szimatoló állat.

— Voltál?

— Voltam.

— Hát aztán?!

— Téglából épült. Szoba, konyha. Az udvar végében istálló áll, s mellette disznóól. Az istállóban tyúkok laknak. Mindez akkor is így volt már, amikor megszülettél. A kút mögött áll egy szélütött almafa. Lehet, hogy még a dédapád ültette, Szabó József.

— Terem?

— Nem értlek.

— Azt kérdem, terem-e az a gutaütéses fa?

— Télen láttam, nem tudhatom. De ha nem teremne, már rég kivágták volna. Biztosan kivágták volna, ha nem teremne. A mi népünk nem tűri meg maga körül a haszontalan dolgokat.

— Semmit?

— Semmit. Sok szép tárgy veszett el már ezért, olyanok, amelyeket soha sem lehet pótolni. Dédnagyapád szövőszéke például...

— Engem az az almafa érdekel. Arról beszélj, ha tudsz.

— Arról már nincs mit mondanom. Lehet, hogy most még kihajt, de lehet, hogy a télen meghalt, és azóta már ki is vágták, s a nyáron feltüzelik majd.

— Igen ... lehet...

— És ültetnek a helyére egy másik fát.

— Ültetnek ... Ilyen a törvényük, ugye?

— Ilyen.

— De miért ilyen?

István hangja rekedt lett, mintha valami láthatatlan erő összeszorítota volna a torkát. Krákogott is egyet, aztán rám nézett.

— Meg tudnád mondani, miért?

— Én már aligha. Dédnagyanyád talán tudott volna válaszolni a kérdésedre, ö még azok közül való volt, akik a maguk törvényei szerint éltek. Olyan törvények szerint, amelyeket maguk szabtak önmaguknak. Életről, halálról. Emberségről, tisztességről, becsületről. Mindenről volt mértékük, s e mértékhez igazodtak, vagy hozzá igazították cselekedteiket. Mi már nem tudunk élni az ő törvényeikkel. Néha a magunkéival sem.

— A törvényeidet süsd meg. Nem érdekelnek. A szüle házáról beszélj, arról a házról, amelyben a világra jöttem. Az érdekel ... Lefényképezhetted volna.

— Igen. De akkor eszembe se jutott. Nem is volt nálam fényképezőgép. Igaz, megnéztem a kutat is. Jó mély kút. Alig lehet lelátni az aljára. Biztosan hideg a vize. És tiszta.

— Miből gondolod?

— A mély kutak vize rendszerint tiszta és hideg.

— Értem.

— Érted, érted... Az ördögöt érted. Olyan kutat még nem is láttál.

— Tényleg nem láttam. De azért még nem kell kiabálnod.

Kiabáltam volna?! Észre sem vettem. De mikor ez az egész olyan kezd lenni, mintha nem is István Szűcs múltját, hanem a magamét keresném. Mert végül is lehetne most minden fordítva is: István lehetne az én helyemen, s az ő helyén én. Az ő szülőháza lehetne az enyém, az 6 nagyapja szintúgy. Apám, anyám is feküdhetne idegen temetőben, s lehetnének valahol unokafivéreim, unokahúgaim, akiket sohasem láttam... S lehetne feleségem, fiam, lányom, akik apám és anyám nyelvén egyetlen szót sem értenek ... István Szűcs ... Igen, kicsi a különbség közöttünk ... Alig több a semminél. Talán egy leheletnyi, egy tollvonásnyi az egész. S mégis, ebben a kevésben elfér a történelem. A történelmünk.

— Ne haragudj — mondom —■, ne haragudj, István. Nem akartam kiabálni. Csak úgy jött. Magától. Rohadt dolog ez az egész. Tudom, neked kétszeresen az, de nekem se valami különös öröm.

— Akkor miért csinálod? Hagyd abba.