Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Duba Gyula: A búcsú (regényrészlet)

görnyedt alakjáról, és egyszerre úgy érezte magát, mintha egy robbanni kész bomba közelében állna, és figyelné, hogy acélburka mikor válik szét ezer repeszdarabra, hogy sebekkel és pusztulással szórja tele a világot. Utólag tört ki rajta a félelem, melyet az ital okozta rosszullét még fokozott.

— Gyerünk innen — mondta halkan a barátainak —, menjünk máshová, gyerünk a mulatságba, vagy sétáljunk a faluban, csak itt ne maradjunk!

Az éjbe veszett falu csupa láthatatlan mozgás és hangforrás nélküli beszéd, tocsorgás és sustorgás: az emberek hazafelé tartanak. Néha hangos kiáltások, sikkantások, egyhangú párbeszédek hangzottak fel, mindenfelé az élet hallható jelei, a fül számára hozzáférhetők, de a szem vakon meredt a sötétbe, látni semmit sem lehetett. Csak a szorgalmasan szemetelő esőt érezték állandóan az arcukon. Lenkéék után indultak mindhárman, Albert közéjük lépett, átkarolta a vállukat, és dalolni kezdett: „Édesanyám is volt nékem, keservesen nevelt engem, éjszaka font, nappal mosott, jaj, de keservesen tartott.” A nesztelenül szemező esőben, a halványan derengő házak apró vörös ablakai között a műdal őszintévé nemesedett, a békés nyugalmat idézte, a bajok végét és a jövő biztonságát. Mintha a közösség talált volna benne önmagára. Újra dalolnak a legények, gondolták a sötétben láthatatlanul a sarat taposó emberek, vajon ki énekel? S a patak partján nyugvó akáclomb bálványok között járva Albert és később Bakai Jóska hangja is birtokába vette a falut: „Bujdosik az árva madár, minden erdőszélen leszáll, hát az olyan árva, mint én, hogyne bujdokolna szegény.” A járás-kelés egészen nem szűnt meg, csupán kissé megritkult, amikor az emberek hazaértek. Állandóan találkoztak szembejövőkkel, akik elhaladva mellettük megálltak, és bizonyára utánuk néztek, hogy felismerjék őket, de nem ismerték meg, és a hangjukról sem tudták megállapítani, hogy kicsodák. Többnyire lányok és asszonyok, meg ritkábban férfiak voltak a szembejövők, a legények a kocsmában töltötték el a vacsoraidőt.

Aztán az utca újra megtelt a kultúrház felé igyekvő árnyakkal, és Péter nyugtalan lett.

— Visszamehetnénk, hogy idejében ott legyünk, amikor kezdődik a tánc.

— Várjuk meg Vilit és Lenkééket, nélkülük semmi sem kezdődhet...

— A sötétben nem ismerjük fel őket.

— A házuk előtt várjunk.

Nem sokáig álldogáltak a kövesúton, alig tíz perc múlva nyikordult az utcaajtő, Lenkéék házától három árny vált el, és beleveszett a sötétségbe, csak a hangjuk után követhették őket; a bandzsa Vili fontossága tudatában nagy hangon dicsérte a vacsorát és a bort, amit ivott, meg arról beszélt, hogy a gazda nótáját is eljátszotta becsületesen. Végigkísérték őket a falun, és megvárták, míg eltűnnek az ajtó fénytükrében.

— Megvárjuk, amíg muzsikálni kezdenek — mondta Péter —, akkor megyünk be, ha játszanak már.

— Nyugalom, Petár, ne izgulj feleslegesen.

— Jobban fél a tánctól, mint Gamótól — tette hozzá Bakai Jóska —, csak tudnám, hogy miért fél annyira.

Odabenn felhangzott a lassú csárdás pattogó melódiája: „Alma a fa alatt, nyári piros alma, haragszik rám a szeretőm édesanyja.”

— Mehetünk — indult Péter —, gyertek.

— Fel, fel, vitézek, a csatára! — tréfált Albert.

— Mindent bele! — tette hozzá Bakai Jóska, és belelépett egy pocsolyába.

A legények félszigete már a bejárat előtt állt, kalapjukat sem tették le, mogorván, majdnem komoran nézték a táncoló párokat, mintha valami szertartást figyelnének, de közben a falak mentén ülő asszonyokra és előttük álló lányaikra is odalestek. A három barát közéjük furakodott, és előreigyekezett, hogy jobban lássanak. A termet a vacsoraidő alatt kisöpörték, és öntözőkannával meglocsolták a padlót, hogy ne poroljon. A víz barna foltokban ivódott a deszkákba, s a levegőben friss sár illata érződött. Lenke nem messze ült anyjával a legénycsoporttól, és Bertával beszélgetett. Péter körülnézett, Bálintot kereste, de sehol sem látta a nyurga legényt. Fel kellene őt kérnem, gondolta, éppen most kellene őt felkérnem, hogy végre táncoljak vele, itt az ideje, hogy oda menjek hozzá és táncolni hívjam.

— Petár, barátocskám, kérlek, menj Lenkécskéhez, hajolj meg előtte és mondd, hogy: Szabad? — biztatta Albert. — Eridj már, fiacskám!