Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Kovács Magda: Lujza utca három (novella)

hogy az utódját maga választja meg, s tanítja be. Margit szólt neki rólam, s eljött szemrevételezni.

— Milyen vidáman vannak maguk itt — mondta köszönés helyett, amikor belépett.

— Eltemettük Fánit — köszönt vissza Lujza.

— Kint egyszerűen nem lehet kibírni. Mindenki boldog. Nevetés hull az égből. Mi lehet ez?

— A feltámadás napja. Eljött a feltámadás napja, ahogy meg volt írva. Szegény Fáni, alig volt halott, máris fel kell támadnia. — Ezt én mondtam a Szilviából kiáradó tömény líraiság hatása alatt.

— Ne kísértse az istent! Ez istenkísértés! — kiáltott rám Lujza néni. Mindjárt zabos lett, ahányszor csak istenes témához nyúltam.

Közben Szilvia odajött hozzám és bemutatkozott. Szenvedélyesen rázogatta a kezemet. Tenyerében tartotta a szívét. Verdeső madárkaszívét. A hátán nagy vidáman egy púpot hordott, s ha leült, az ember azt várta, hogy leteszi maga mellé, mint egy batyut.

Aprócska volt, választékosán öltözködött és cigarettázott. Máris rágyújtott, ahogy leült, s két slukk között tűnődve mustrálgatott.

— Nem jó. Nagyon nem jó. Nekem egy nyomorék lány kell. S maga nem nyomorék.

Próbáltuk meggyőzni, rábeszélni, lebeszélni, de hajthatatlan maradt.

— Az a nyomorék lány jár nekem. Kikötöttem.

S így nem lettem liftes, de azért Szilviával jó barátok lettünk, s végül is ő szerezte számomra a lámpa- és egyéb zsinórokat gyártó állást a kábelgyárban. Gyakran odajött hozzám, s púpját leoldozva, fellendült a munkapadomra, s jóízűen elbeszélgettünk.

És Gréte! A csupa csont, nyakigláb német nő. Örökké ugyanabban a vörös kosztümben, sárga bakancsban és tiroli vadászkalapban járt. Bizonyos tekintetben halottkém volt. Ha ő egyszer utána ment valakinek az utcán, egészen a lakásáig, hogy bejegyezze a címét elmaradhatatlan noteszébe, akkor az illető biztos lehetett abban, hogy rövidesen meg fog halni. S meg is halt. Mindössze egyszer tévedett. Egy gutaütéses arcú hentes esetében. De nem is bocsátotta meg neki soha. Bámulatos megérzése az elhunytak hátra maradt értéktelen ingóságaival való üzérkedései közben fejlődött ki benne, s az idők múlásával egyre tökéletesedett. Nemegyszer előfordult, hogy mindennapi, csendes társal- kodás közben Gréte hirtelen felugrott, sovány arca kigyulladt, percekig maga elé meredt olyan tekintettel, mint egy látnok, majd hirtelen kimondott egy címet, s elrohant.

— Megint meghalt valaki — mondtuk ilyenkor.

Mindenki félt tőle, s ezt kihasználva akármilyen ócskaságot a nyakunkba sózott. Sokszor borsos áron. Kemény volt és könyörtelen, de hozzánk tartozott. Hadd röpüljön az ő emléke is.

Vagy Vera! Az otthontalan gimnazista lány, akit az anyja vérfertőzéses apátiában hurcolt férjétől a szeretőihez és vissza.

Egy szép napon keskenyen és szomorúan ott találtam az ágyamban. S az már több volt mint bocsánatkérés, ahogy rám nézett. Két hétig rejtegette nálunk az anyja. Majd elvitte. Csak egyetlen egyszer láttam ezután, akkor is messziről. Görnyedten ment a tömegben, mint aki elviselhetetlen terhet cipel ka- maszvállain.

És a többiek! A névtelenek! Akinek épp csak felvillant az arcuk! Repüljenek, hatalmas, tiszta lepkerajokban!

Amikor elmentem innét, már kihalt volt a pince. A kőműves disszidált 68-