Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Kovács Magda: Lujza utca három (novella)

De akkor, ott, a köves temetőúton, nem így éreztem.

A csend térített észhez. Hirtelen szakadt rám. Az a furcsa csend, aminek szeme van, és néz vele. Figyel. Lomhán, de fenyegetően. Megrettentünk. A nagyságos asszony is. Arca elé emelt keze mögül rémülten nézett körül. Már ismerte a félelmet. Csak azért nem mentem el a színhelyről, mintha mi sem történt volna, kavicsokat rugdalva, tiszta gyerek-szívvel. Egy egészen kicsit már szerettem is. Most, hogy félt, sokkal inkább embernek tartottam, mint mielőtt pofozni kezdtem.

Néhányszor még zavartan belerúgtam a lábába. Leginkább csak azért, hogy örömet szerezzek Margitnak, aki éppen felbukkant a kanyarban, hátvédként maga mögött Lujza néni hollószerű arcával. Leolvastam róla, hogy szemtanúja volt a lábrugdosó jelenetnek és ebből kitalálta az előzményeket is. Boldog volt, sunyi és kárörvendő.

Nevetve mentünk hazafelé. Szemünkbe sütött a nap, egyetlen nagy, vörös lavór volt a világ, s mi úgy gázoltunk benne, mint a vakok, kezünkkel a házfalakon tapogatva. Az ablakokban most nem könyököltek hervadt muskátliasszonyok, az ablakok üresen tárultak az égre a házak hátravetett homlokáról. Az utca túlsó sarkán, a kőfaragó üzem udvarán hangosan énekeltek a fehér inges segédek. Mintha csak egy középkori olasz városka utcájában tapogatóztunk volna, mi három vidám vakok.

Imró bácsi tökéletes testi és lelki harmóniában csüngött az ablakrácsokon. Megérzett valamit a kinti szépségből, izgatott volt. Szőrcsimbókos öreg kezével megpróbált integetni, ahogy észrevett bennünket, de csak a szunyókáló legyek raját hessegette el az ablakdeszkáról.

— Jé! Jehé! — kezdte, mint egy beat énekes a társalgást, és vadul rázta hozzá a rácsokat.

— Nyughass — mordult rá Margit, mint egy túl boldog kutyára.

Jó volt megérkezni. Már szerettem a pincét. Otthonomnak éreztem. Ismerős volt a szegénysége, rögtön körül nyaldosta a lábamat, ahogy beléptem. Hízelkedve domborította hátát simogató kezem alá. S én megsimogattam. Szerettük egymást. Nem kértünk számon egymástól semmit. Múltat, jelent vagy jövőt. S kijátszva a filozófusokat, politikusokat, közgazdászokat, nyakig merültünk a céltalan, spontán létezés gyönyöreibe.

Csudamód kiépített, zárt világ volt. Nyomorékok, elnyűttek birodalma. Végeérhetetlen áradatban bicegtek, csoszogtak, nyögdécseltek lefelé a lépcsőn. S én annyira megszoktam őket, hogy gyanakodva kezdtem nézni minden épkézláb emberre. Mindenkit hazug csalónak hittem, akinek nem volt púpja, nem volt nyomorék lába, vagy csípője, eltorzult arca vagy legalábbis szadista férje, fia, menye.

Nem akarok glóriát vonni a fejük köré. Hisz a nyomorék test önmagában még nem ok a szentté-avatáshoz. Különben is gyűlölködők voltak, kapzsik és rosszakaratúak. Egymással. Engem kíméltek. Tudták, hogy elmegyek majd közülük, eltűnök arrafelé, amerre az Igazi élet sejlik. Titokban odaálmodták magukat. Szépnek, okosnak, gazdagnak. Nem tiltakoztam hát, amikor rádöbbentem, hogy a fajfenntartás ösztönétől hajtva, lerakják lelkemben emlékük petéit. És most kikeltek. Véremből táplálkozva erősödtek, növekedtek, s elhagyni készülnek. Elengedem őket. Röpüljenek.

Lujza, Margit, Imró bácsi, Szilvia!

Szilviával Fáni temetése után ismerkedtem meg. Margit barátnője volt, s a közeli kábelgyárban dolgozott, liftesként. Nyugdíjaztatása előtt állt, s kikötötte,