Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Gál Sándor: Családi krónika (elbeszélés)
Iáit, nem volt állat, nem maradt semmi. A pártba se vették fel, mert magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Mondták neki: reszlovakizáljon, akkor felveszik. De ő csak azt hajtogatta, hogy soha, hogy a magyar ember is ember, s hogy a magyar kommunista is ugyanolyan kommunista, mint más. Hiába volt minden. Idegenek dirigálták a falut. Lajos is a kitelepítési listára került. Ee is rakták hátizsákostól egy vagonba, de Újfalunál kiugrott a robogó vonatból. A vonatkísérő katonák tüzet nyitotak rá, s egy golyó a nyakába fúródott. Két nap múlva szekéren vitték haza. A hátizsákja hiányzott. Ki tudja mi lehetett benne?! — Azt mondod, a nyakába fúródott? ... — Nem én mondom. Csak azt ismétlem, amit másoktól hallottam. — Mindegy ... így is borzalmas. Túléli a háborút, aztán, akár a nyulat, lepuffant- ják ... Mondd, miféle világ volt az? Miféle világ volt? Nem sokat tudok róla, hiszen alig voltam tízéves. A felnőtt világ nem érdekelt. A szétlőtt tankok, autóroncsok, kóbor lovak, a sok háborús kacat — az igen! Játszottunk. Bedöglött ágyúgolyókkal, závár nélküli puskákkal; puskaporból esténként tűzijátékot rendeztünk ... Közben a fél falut kitelepítették, s a kitelepítettek helyébe ismeretlen családokat költöztettek. A szomszédunkba Gu- láékat; volt egy fiuk, a Marci. Tőle tanultam egy furcsa dalt, ma is tudom még. így szól: Sárga uborkának zelený list má, Ennek a kislánynak frajera nemá. Ha nincs néki, ale bude mať, jó az isten, bude pomáhať. Hát valami ilyen, ilyen felemás világ volt az, te cseh István Szűcs. — Miért hallgattál el? István hangjára felrezzenek. Még mindig ott áll az ablaknál, de már felém fordulva. Miért is hallgattam el? Miért is? — A kérdésed felett töprengtem. Azon, hogy a nagybátyádat nem úgy lőtték le, mint a nyulat, hanem úgy, mint az embert. — Nős volt? — Nem. De maradt utána egy lány. Soós Ilona a neve. Hat hónappal az apja halála után született. Az anyját is Soós Ilonának hívják; amikor beszéltem vele, azt mondta, hogy össze akartak házasodni, s hogy a nagybátyád tudta, hogy terhes. Az unokatestvéred anyja leányfővel lett özvegyasszony. A faluban így tisztelik ma is. Nem mondják róla, hogy megesett. Még csak annyit, hogy az unokahúgodnak két fia és egy lánya van. A férje agrármérnök, Kosár Vincének hívják, s azt üzeni, hogy ne szégyelld magadat, s látogass el hozzájuk. HARMADIK LAP Az anya szülei és testvérei Tiszteljed a te atyádat és a te anyádat, mely első parancsolat az ígérettel egyeA harmadik lapon az első helyen István dédnagyanyjának a neve áll. Kétyi Sára Született X. hó 10-én Az évszám hiányzik, de a Családi Krónika első lapjáról tudjuk, hogy 1866 születésének az éve. Róla már korábban elmondtam mindazt, amit sikerült B-ben megtudnom. Csak a haláláról nem beszéltem eddig. Hallgatok hát. Várom, hogy István kérdezzen. De ő is mintha megné- mult volna. Néz maga elé az asztalra, az asztal egyik meghatározhatatlan pontjára, makacsul és kitartóan. Kintről már a délután tompuló fényei térnek be az ablakon, nemsokára megszürkül az ég alja, s nyugaton talán egy kis pirosság is támad a felhők szélén. Mindez úgy szalad át rajtam, hogy tudom is, nem is. A gondolatok a felületeken villannak, nem érintik a mélyebb rétegeket, ide-oda lobbannak. Elszabadultak, s néha egymástól teljesen független síkokat mozdítanak a fáradt emlékezet tükre elé. Hirtelen magamat látom, ahogy megyek az utcán egy ház felé, amelyről az imént tudtam meg, hogy Szűcs Istvánéké volt, István apjáé, aki a telket a házzal együtt a szülétől, Szabó Józsefnétől, azaz Kétyi Sárától örökölte. Látom magamat, ahogy ballagok a házak előtt, a csupasz akácfák alatt a járdán, s csak nézem a vakolatlan falú téglaházat, amelynek egyetlen ablaka kicsi, kerek térre néz. A deszkakerítés, amely az udvart körülfogta, megfeketedett a télben, esében, havazásban; megfeketedett az időben. Percekig nézelődtem a kihalt utcán, tétován topogva, nem tudván eldönteni, mit is tegyek. Végül a kíváncsiság legyőzte bennem a tétovaságot. Benyitottam a kapun. Tudni, látni akartam közelről azt a házat, amelyben a szüle lakott, amelyben István Szűcs a világra jött; a házat, amelyben emberek születtek, éltek, és haltak meg. Az udvaron, a bejárati ajtóval szemben kerekes kút volt, a kút mögött almafa. Igen öreg fa lehetett, mert az egyik ága már teljesen elszáradt; béna fa, gondoltam akkor róla, olyan mint a szélütött ember. Aztán pedig arra gondoltam, hogy ezt a fát még Szabó József ültethette ide. A fák hosszú életűek; tovább élnek, mint azok, akik elültetik őket. A parasztember ha fát ültet, mindig azt mondja: nem magamnak ültetem, hanem az unokáimnak. Talán Szabó József is az unokáinak ültette. Az unokái még ismerték is bizonnyal ezt a fát, de a dédunoka, István Szűcs semmit sem tud róla. S nekem az a dolgom, hogy erről
