Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Kovács Magda: Lujza utca három (novella)

pofon, azt csak egy újonnan érkező temetési menetnek köszönhette. Megrendült fekete csoport haladt el előttünk, arrafelé, amerre Fánit is elvitték a többiek. Mint akik nyom után szimatolnak, egyre közelebb görnyedtek a földhöz, s amikor eltűntek a kanyarban, már szinte kúsztak. Aztán egyszerre felhangzott az üvöltésük. Fájdalmas, őrjöngő üvöltés.

— Megtalálták. Megtalálták! Ö, istenem, ők megtalálták.

S már indultam is, hogy odarohanjak a fekete csoporthoz, amely szűkölve jajongott egy tátongó mélység felett, ahnnét nem vezet tovább a nyom. De ekkor a nagyságos asszony megint belém kapaszkodott, ettől elvesztettem a fejemet és kitört rajtam a hisztéria. Szidalmakat, káromkodásokat köpködtem magamból. Értsd meg, soha nem volt gyerekszobám. S miután apám lelkes híve és harcosa volt társadalmunknak, megengedtetett nekünk, hogy egy penészes és minden szempontból lakhatatlan szobába zsúfolódva üdvrivalogjuk át a gyerekkort. De így legalább állandóan figyelmeztetve voltunk a nácizmus borzalmaira. Ez a nevelő szándékú életmód nekem végleg megpecsételte az életemet. Nyolcéves koromban elolvastam életem első könyvét, egy ponyvaregényt. Apám, amikor ratjakapott, elégette. Két napig őrjöngtem, tiltakoztam, majd elloptam az iskolai könyvtárból Sztálin összes műveinek első három kötetét. De mire belejöttem volna a személyikultuszba — felszámolták. A könyveket elégettem, gondoltam, lejárt tötrénelmi küldetésük. S amíg a lángokba bámultam, rádöbbentem, hogy könyvet égetni nagy bűn. A káromkodás nem bűn. Arra mifelénk rengeteget káromkodnak az emberek. Égre emelt szemmel, hosszan, átszellemülten mormolnak, mintha csak imádkoznának.

A nagyságos asszony szintén önkívületbe esett. Hájas kezének ujjai, mintha hurkák lettek volna, el- elszorítva helyenként ízületekkel és családi ékszerekkel, a füstszínű fátylat gyűrögették.

Soha életében nem dolgozott, állított meg a káromkodásban a hirtelen felfedezés. Soha, soha nem ismerte a munkát. Csak zabáit és rakta a családi ékszereket felpuffadt, haszontalan testére.

Tele van velük a világ, csikorgattam a fogam.

A kéjrágta bőrükből kiszivárgó, ismeretlen fertőzés elárasztja a Földet.

És akkor én pofonvágtam a nagyságos asszonyt. Fiúsán izmos voltam. Izmosabb, mint azt tőlem elvárták. Két évig edzettem magamat munkáslányként egy fonógyárban, ahol nem volt leányálom az élet.

Abban a pillanatban békítőén felhangzott egy vidám kis kápolna harangja, valahol a temető mélyéből. Amúgy paposan nyájaskodó, kerekképű kápolna lehetett, a harang hangjából ítélve. Már csak ez hiányzott nekem, az egyház intő szava. Újra pofon vágtam a nagyságos asszonyt. Az aláfestő zene még tüzelte is a véremet. Istenem, de megvertem! És még csak nem is védekezett. Borzasztó most így utólag, hogy nem védekezett. Képzeld, soha életében nem ütötték meg. Nem tudta, hogyan kell védekezni. Nem tudta, hogy nekem kellene ugrania és baromi erejével kitekernie a nyakamat. Csak kapkodott füstszínű fátylával az arca elé, és félrebeszélt.

Ne félj, már egyre kevesebb rohamom van. Nem vagyok többé érzékeny. Sikerült végre engem is beterelni a kis szürke skatulyába. Ö, szűk ez a világ, szürke ez a világ, kiábrándítóan buta ez a világ! Félek itt. Mert a kis szürke skatulyában ölnek és gyilkolnak. A kis szürke skatulyában nem tisztelik az embert. Teleragasztják a vérfoltos falakat jelszavakkal. Mindent ezért, mindent azért, de soha, hogy „mindent az emberért”! Nem ordítok, egyáltalán nem ordítok! De miért nincs, mondd, miért nincs egyszer sem, hogy „mindent az emberért”?!

Bocsáss meg. Nincs is szürke skatulya. És nem félek. Hisz olyan szép itt minden körülöttünk. Az életnek ez a csodálatos áramlása túl a falakon.