Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Kovács Magda: Lujza utca három (novella)

így beszélgettünk, s elmélkedtünk Fáni, a néhai cseléd, a néhai elhagyott feleség és anya, a néhai elfelejtett és soha föl nem fedezett ember temetését megelőző nyári délutánban Margittal, miközben körülöttünk halkan zajlott az élet, az elképzeléseinkkel és eszméinkkel mit sem törődő Élet, amely millió- számra teremti, gyilkolja és nyeli el a fánikat.

Estére már nem volt kedvünk elmélkedni. Gondolattalanul, épp csak a pillanatokkal törődve verődtünk össze Lujza konyhájában. Kopčíkné apró süteményeket és egy üveg édes pálinkát hozott. Időnként felengedett zordságából, s váltott velünk néhány szót, majdnem olyan modorban, mintha beadványt fogalmazott volna —, valamennyiünk nevében elítélte Hoffmanné Fáni halálával szemben tanúsított passzivitását. Ha meggondoljuk, 15 éven keresztül szívta, szipolyozta a vérét!

A kocsmárosné nem tartott beszédet, dermedten nézte a két gyereket, amint azok gátlástalanul fel-alá rohangásztak és Imró bácsit nyúzták. Nagy halom hideg sültet hozott, s egy demizson modrai bort. Csak akkor állt fel egy automata bábu mozdulatával, amikor felcsattant felettünk a kocsmáros részeg éneke.

— Jaj, átzuhan a korláton! — sikoltotta Lujza, de rémületében senki nem osztozott. A kocsmárosné felment a két megcsöndesedett gyerekkel. Később hallottuk az ajtók természetellenes csapódásait, lábak vad dobogását, s végül egy hatalmas puffanást. — Most esett le a kocsmáros a díványról — közvetítette Margit. — Most már csend lesz náluk. Aztán eltűnődve még hozzátette:

— Azért csak nagy dög állat ez a férfi. Ezt talán még én sem tudnám szeretni.

Mettfyné erre a megjegyzésre gúnyosan rávigyorgott Mettfyre, látszott rajtuk, hogy közben kibékültek. El volt boronálva a húsügy. És el volt boronálva a Fáni ügy is. Tíz óra tájban szétszéledtünk, a gyász és a bánat legcsekélyebb jele nélkül.

És ezen az estén végre ágyban aludtam. Piszkos és áporodott szagú ágyneműk között, de ágyban, saját bérelt ágyamban.

De még nem lett vége a napnak. Hajnali háromkor a kőműves őszinte részvétét szerette volna kinyilvánítani Lujzának Fáni halála felett, de Lujza dühösen elküldte a fenébe, sőt azonnali hatállyal a spájzból is. Parázs kis veszekedést rögtönöztek a konyhaajtón keresztül. Idővel megszoktam ezeket a hajnali jeleneteket, s csak akkor riadtam fel már, ha Lujza erőszakkal felrázott és egy démonűző mozdulattal a spájz felé mutatva megkérdezte, hogy hallom-e a szemérmetlen női kuncogást oda'átról. Persze, hogy hallottam. S persze, hogy letagadtam.

Békességben akartam élni a kőművessel. Békességben az egész világgal.

Fáni temetése olyan volt, mint egy nagytakarítás. Mintha csak a takarító vállalat alkalmazottai lettünk volna, vidáman lépkedtünk végig az utcán, az ablakból kikönyökölőkkel beszélgetve. A nagyságos asszony is ott volt, akinek gyanús üzelmeiről közben Lujza és Margit már tájékoztattak. Alig léptünk be a temetőkapun, lehúzott maga mellé rögtön az első lócára. Én tovább akartam menni a többiekkel, még hosszú, kanyargós út állt előttünk az összeboruló díszfák alatt, de a nagyságos asszony olyan erősen szorította a csuklómat, hogy ülve maradtam. Zihált, lebontotta magáról füstszínű fátylát. Förtelmes volt. Feje bőre buján gőzölgött, mint az egyenlítői táj eső után, zsíros pára szállt fel a hajából.

— Gyere, lakjál inkább nálam — csapott meztelen combomra s egyúttal belemerítette ujjait a húsomba, megint azzal a baromi erővel.

— Tetszel nekem, s zongorám is van.

— Nem tudok zongorázni — ordítottam fájdalmamban, s hogy nem vágtam