Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Kovács Magda: Lujza utca három (novella)

a legmagasabb beosztásban, mert még a kapu alatt is lóról beszélt a férjével és a lányával, s rajtuk kívül az egész világgal. Zord jellemét még a vidám mintás nyári ruha s az ezüst karperec sem bírták lágyabbá tenni. Margit meghívta őket estére — emlékezni —, ahogy a virrasztást finoman jelezte. A meghívást az asszony vette át, enyhe leereszkedéssel ugyan, de megígérte, hogy eljönnek. Margitot nem zavarta a hangnem. Derűs volt, mint a jól végzett munka után az ember általában.

Nekiláttunk hát, hogy kitakarítsunk az esti emlékezéshez. A takarítás különben is nagyon elkelt már a konyhában. Felgöngyöltük a rongyos gyékényszőnyeget, s felcipeltük az udvarra.

Az udvarban ekkor már nyüzsgött az élet. Mindenki ott volt. Ült, állt, vagy mozgott. A Kopčík lány egy ribizlibokor féleségbe bújva felváltva olvasott és szemezett velem. Mettfyné elefántot is bámulatbaejtó idomaival kedvenc paradicsomágyasát veszélyeztette végső pusztulással már egy jó ideje. Színes szalagocskákkal, színes műanyag vesszőcskéhez kötözgette a nyamvadt kis paradicsomszárakat. Közben óvatosan dübörgött. A kocsmárosné ruhát teregetett. Szabadnapos volt és boldogtalan. Nagy, titokzatos és sápadt arca mögött örök fagy és csend honolt. Két gyermeke a közös kádban rugdalta a vizet nagy élvezettel. Hangosak voltak és közönségesek, akár az apjuk, a részeges kocs- máros. Hoffmanné a ház egykori tulajdonosnője soha nem jött le az udvarra. Néha ugyan kirohant ócska fésülködő kabátjában, ziláltan, mint egy őrült Júlia, s áthajolva a lépcsőkorláton kiátkozott bennünket a huzat miatt, először franciául, aztán németül, majd magyarul, s végül a biztonság kedvéért szlovákul is. Most is megtartotta jelenetét, de nem volt foganatja. A kaput máris nyitva hagyta valaki.

Lujza s Imró bácsi a lócán ültek, s apró karikára vagdalt banánt ettek — Margit odaadó gondoskodását. Imró bácsi csorgó nyállal nyámnyogott és csámcsogott, Lujza pedig vidáman kalimpált nyomorék lábával. Szétteregettük a szőnyeget. Mettfyné összehúzott szemmel mustrálgatta és kijelentette, hogy nagyon ócska, majd ordináré hangba átcsapva szidalmazni kezdte férjét, egy kiló disznóhús miatt, amit egyszerűen felfalt, míg ő Poprádon nyaralt. Margit nem szerette Mettfynét. Szó nélkül hátat fordított neki, s letérdepelve a gyékényre munkához fogott.

— Minden asszony erkölcstelen, aki nem szereti a férjét — mondta ki a nagy gondolatot, asszonyi életformuláját. Nekem három férjem volt, s az egyik komiszabb, mint a másik. De ne gondolja, hogy azért nem szerettem őket. Szeretem, mert nekem olyan a természetem, hogy mindenkit szeretek, aki férfi. Magának is azt tanácsolom, hogy szeresse a férfiakat. Megvertek, megcsaltak, én is megvertem, megcsaltam őket, de soha nem ordítottam volna egy kiló hús miatt rájuk. Főztem, mostam, takarítottam rájuk, néha még dolgoztam is helyettük.

És így beszélt végig, oktató, rábeszélő hangon, mint kotlós a csibéjéhez, hogy elültesse lelkemben az asszonyi alázat és odaadás csíráit. De azok berzenkedő életérzéseim sivatagos talajában nem lelvén megfelelő tápra, elpusztultak. S némi távoli, finom bánttal és nosztalgiával megéreztem ott a Margit gyékényének kellős közepén, hogy soha nem leszek zavartalanul boldog szerető és feleség. Hogy nem fogok könnyedén ütni, ha megütnek, csalni, ha megcsalnak. Nagydarab, felszakadó alvadtvéres ordítással fogok ordítani, törni és zúzni, őrjöngeni, fölperzselni, kipusztítani magamból és a másikból az életet. Hogy utána mozdulatlan lélekkel heverjek, mint egy hamu borította holt táj, az új élet csendes sarjadására várva.

Hiszen te tudod.