Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Gál Sándor: Családi krónika (elbeszélés)
— Arra 1 e egyszer sem volt?! — Nem tudom. Nem figyeltem az útjaira. — Az előbb úgy tűnt fel nekem, hogy a „szüle” felizgatott. Valami eszedbe jutott a szóról? Arra gondolok, hogy ... — Nem, semmi... Csak olyan furcsán hangzik. — Más semmi? — Semmi. Az ólomfal. Nagyon vastag az az ólomfal. Nem engedi át a gondolatokat. Minden visszafordul oda, ahonnan kiindult. Körök és ellipszisek keletkeznek, bezáródnak az utak, az emlékezet megtér önmagába. Cigarettára gyújtok, kínálom Istvánt is, de csak legyint a kezével. — Folytasd — mondja keményen. — Mi következik? — Semmi különös. Ezen az oldalon már csak egy bejegyzés van. Ez itt. Az egybekelés történt: 18 ..........hó............-én E gybekeltek 1884 december 2 nap — Vagyis — fordítom le a szöveget szabadon — arról van szó, hogy Szabó József és Kétyi Sára 1884 december másodikén kötött házasságot. — Semmi több? — Semmi. Legföljebb az, hogy az utolsó mondatot valaki más írta, mert azt mondja, hogy „egybekeltek”, s nem azt, hogy „egybekeltünk”. Az írás, s a tinta színe is más, ezt magad is láthatod. István az írást nézi, úgy érzem, vár még valamit, egy jelet, amely eligazítja belül. De nincs több jel a Családi Krónika első lapján. Se nyomtatott, se kézzel írott jel. Csak a vékony diszítővonalak fogják keretbe a szöveget, hogy az időben szét ne hulljon. — Valami hiányzik erről a lapról — mondja István Szűcs. — Ugyan mi? — Gyermekük nem volt? — Már hogyne lett volna. Csak a születésekről szóló bejegyzések más oldalon vannak. István maga elé húzza a súlyos Bibliát, s a Családi Krónika első oldalának utolsó sorát nézi, s lassan, szótagolva olvassa. — Egi-be-kel-tek... Mit gondolsz, ki írhatta ezt ide? — Valószínű, hogy a nagyanyád, Szabó Irma, aki Vágó József felesége lett. Később majd még róla is beszélek. De azt javaslom, hogy menjünk sorban, a krónika és a jegyzeteim szerint. — Ahogy gondolod — mondja István Szűcs. MÁSODIK LAP A Családi Krónika második lapja így kezdődik: Az atya szülei és testvérei A bölcs fiú örvendezteti az ő attyját; a bolond fiú pedig szomorúságra vagyon az ő annyinak. Példa. 10, 1. Ezután kilenc név következik. Szabó József Szabó József Kétyi Sára Szabó Irma Vágó József Vágó József Vágó Irma Vágó Lajos Hajdú Éva — Ezek kicsodák? — Az első kettő, Szabó József és Hajdú Sva, dédnagyapád szülei. Ez a Szabó József láthatta Petőfit és Kossuthot. A következő Szabó József az ő fiuk volt, róla és Kétyi Sáráról, a dédnagyanyádról már elmondtam mindent, amit sikerült megtudnom. Az előbb azt kérdezted, hogy a déd- nagyszüleidnek volt-e családjuk, nos, itt ez a Szabó Irma a lányuk volt. A következő lapok többet is elmondanak róla. Most csak annyit, hogy Vágó József felesége lett és három gyereket szült, köztük, másodikként, az anyádat. — Valamit szeretnék kérdezni — állít meg István a beszédben. — Kérdezz. — Eddig még minden név, amit itt olvastál, jelentett valamit. A Hajdút és a Vágót is le tudnád fordítani? Ezek is olyanok, mint a Szabó vagy a Szűcs? — Hát majdnem. A Vágó cseh megfelelője a ŕezáč; a Hajdúval már más a helyzet. Valamikor a hajdúk szabadok voltak, amolyan katonanép, akik a határokat őrizték. Békeidőben pedig pásztorkodtak. — Értem. És igen érdekesnek találom. — Most hadd kérdezzek én, jó? — Jó. — Nem emlékszel arra, hogy édesapád kapott-e leveleket onnan lentről? István gondolkodik, tenyerével az asztalt ütögeti, mintha azt várná, hogy erre felriadnak az emlékezet szunnyadó mélyei. — Nem — mondja kevés idő múlva. — Nem emlékszem... Nem vagyok benne biztos. Valami rémlik, de lehet, hogy csak most tűnik úgy, mintha kapott volna leveleket, most, hogy említetted. De miért kérdezted, hogy kapott-e leveleket? — Azért, mert van ezen az oldalon még három mondat, amelyet csak apád írhatott ide. De ez a három mondat olyasmit tartalmaz, amit vagy levélből tudhatott meg, vagy úgy, hogy maga is ott volt az eseménynél. — Miről van sző? — Ez ugye apád kézírása?
