Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - Gál Sándor: Családi krónika (elbeszélés)

— Igen.

Szűcs József tehát a krónika második lapjának aljára a nevek után ezt irta:

A templomot át renoválták 1948 December 25-én volt felszentelve 1949 szeptemberében hozták a harangokat

— Érdekes ugye?

— Ezek szerint apám ott volt, hiszen azit írta: „hozták”.

— Igen. De az is lehet, hogy egy levélből másolta le azt a pár sort.

— Nem tudom. Én egyetlen levelet sem találtam. Igaz, hogy sokat költözködtünk anyám halála után. De előtte is. Falun laktunk, valami gazdaságban dolgoztak apámék. Tehenekre, lovakra emlékszem és egy szép tóra. Meg a hegyekre'.

— Anyád halálára emlékszel-e?

— Arra igen. Egy este, etetéskor a bika a falnak nyomta, behozták ide a városba, a kórházba, de másnap estére meghalt. Ezt pontosan tudom, mert apám egész éjszaka és egész nap nem volt otthon, én pedig féltem és éhes voltam.

— Máskor is voltál éhes?

— Nem tudom biztosan, de meglehet. Amikor anyám halála után beköltöztünk ide a városba, mert — ahogy apám mondta — akkor már nekünk is lehetett, volt mindig elég ennivalónk. Ezt biztosan tudom. Apám egy építkezésen dolgozott, és rendes fizetést kapott. Én pedig intézetbe kerültem, s apámmal csak vasárnaponként találkozhattam.

— Milyen nyelven beszéltetek?

— Hát milyen nyelven beszéltünk vol- nay? Csehül. Én csak azt értettem.

— Anyád halála előtt is?

— Azt nem tudom... Hova akarsz kilyukadni?

— Sehova. Csak azt gondolom, hogy te egészen jól beszéltél apró kölyök korodban magyarul.

— Azt hiszed?

— Azt.

István az ablakhoz megy, mindkét kezét nadrágja zsebébe nyomja. Kint autó autó után zúg el az épület előtt. Nem hiszem, hogy István látja most ezeket az autókat. Én pedig egy kicsit félek, hogy túl messzire mentem, hogy 'túl mély sebet táláltam metszeni az idő testén. Szabad-e tennem azt, amit teszek? Nem kegyetlenség-e szóról szóra ideidézni a krónika árnyait, s azokat is, akik még élnek, és vallottak a hallottakról?! A kérdéseket eleresztem. Huss, repüljetek! Hiszen csak igazságtevés, nem pedig felelősségrevonás az, amit teszek, csupán azt igyekszem feltárni, amit a történelem évtizedek során hordalékával elfedett. Mert az embernek jelene és jövője csak akkor lehet, ha van múltja is; nagyapja, nagyanyja, szépapja, üké — történelme.

— Van azon az oldalon még két név

— mondja még mindig az ablaknál állva István — akikről semmit se mondtál.

— Igen. Vágó József és Vágó Lajos. Az első anyád bátyja volt, a másik pedig az öccse.

— Élnek?

— Nem.

— Mikor haltak meg?

— József egészen fiatalon meghalt. Nem volt még huszonegy éves sem.

— Hogyhogy?

— Tudod, Vágó nagyapád, ahogy mondták, nem volt valami jótét lélek. Hajszolta a családját télben, nyárban, s klporcióz- ta az ételt, italt. 1934 telén József nagybátyád az uradalom szőlejében dolgozott. Meghűlt, tüdőgyulladást kapott. Az öreg Vágó nem engedte, hogy nagyanyád orvost hívjon. Félt, hogy el kell adnia az egyik üszőt. Később aztán már hiába adta el, mert a tüdőgyulladásból tüdővész lett, és fél év múlva kihányta a tüdejét. Egy arcképe maradt, amelyet nagyapád az üsző árából megnagyíttatott. Láttam azt a képet. József nagybátyád szép, tiszta arcú fiatalember volt, fekete hajú, messze néző szemekkel. Igen szépen énekelt, így mondták.

— És Lajos?

— Hát az hosszabb história.

— Mennyivel?

— Sokkal.

— Miért?

— Azért, mert többet, és hosszabb Ideig

élt.

— Mikor halt meg?

— 1946-ban.

— Hogyan?

— 1942-ben behívták katonának, munkaszolgálatosnak, a II. magyar hadsereg kötelékében szolgált. Az egyik falubelijétől, Kiss Endrétől tudtam meg ezeket az adatokat. Budapesten dolgozott harmincnyolc után valami gyárban. Tagja lett az illegális kommunista pártnak, bevonultatták és kivltték a frontra. Ott találkozott vele Kiss Endre. Kiss Endre elmondta, hogy Lajosnak az volt a terve, hogy átszökik az oroszokhoz. Valaki megtudta, hogy szervezkednek, köpött, és Lajost három munkaszolgálatos társával együtt halálra ítélték, de sikerült megszökniük.

— Átjutott az oroszokhoz?

— Át.

— Kész krimi.

— Sajnos, a java még csak ezután Jön.

— Ugyan?!

— Mondtam, hogy ez hosszú história. De igyekszem szűkre fogni. Hogy hogyan és miképpen történt a szökés, azt nem tudom. De azt igen, hogy negyvenhárom elején már az oroszok oldalán harcolt. Megsebesült, s kapott valami kitüntetést is. Alhadnagyi rangban szerelt le 1945 végén. Amikor haza ment, szétlőtt házat ta-