Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Gál Sándor: Családi krónika (elbeszélés)
rint, aki még emlékezett rá, igen szép férfi volt, magas, pödrött bajszú, pirosarcú ember. S mindig tisztán járt: Szép- Szabónak is hívták a faluban. S azt is megtudtam, hogy nem dohányzott. A bort is csak módjával itta, kocsmába ped'g évente ha egyszer-kétszer bement. — Ennyi az egész? — Nem. Van még más is, de az nem bizonyítható; állítólag politizált, s ezért be is volt csukva ... — Ez már igen! — neveti el magát István. — így már kezd tetszeni az öreg. — Mondom, hogy ez nem biztos. Tudod, amikor megszületett, még a szabadságharc katonái bújdostak az osztrák hatalmasságok elől, sokan nem hitték el, hogy Petőfi meghalt Segesvárnál... Hol itt, hol ott látni vélték, és sokan abban bíztak, hogy Kossuth visszatér ... — Nemigen értelek ... Hogy jön mindez így össze? — Egész könnyen lehet, hogy dédnagy- apád apja Kossuth katonája volt. Képzeld el, hogy egyik ősöd esetleg találkozott Petőfivel, vagy Jókai Mórral... De az is lehet, hogy ott volt Komárom védői között Klapkával. — S ezért csukták volna be a dédnagy- apámat?! — Egész könnyen meglehet... Persze, csak közvetve. Azért a szellemért, amelyet Petőfi és Kossuth hirdetett. De mondom, mindez csak feltevés, és semmivel sem bizonyítható. Lehet, hogy azért ült az öreg, mert valakit szájon vágott, vagy elemeit valamit. István kezével az asztalra csap. — Akkor inkább maradjunk az első változatnál ... Más nem történt az öreggel? — Bizonyára sok minden megesett vele az életében, hiszen hosszú ideig élt, de annak semmi nyoma nem maradt. Mondtam már, hogy a szegény emberek kevés jelet hagynak maguk után ... Legfeljebb egy házat, egy darab földet a gyerekeiknek. S végül ott a temetőben a sírjuk ... Igaz, még annyit tudok — így mondták — hogy a szövőszékét a háború után, a kitelepítések idején felvágták és eltüzelték. — Szabó József... Szabó ... József ... Tovább mi van? A Családi Krónika első oldalán a következő fejezetcím: Az anya neve, szülőhelye, és születésének napja. Alatta olvasom: Kétyi Sára 1866 Október 10-én — Ez itt — mutatom Istvánnak — Szabó József feleségének a lánykori neve. Vagyis a dédnagyanyádat Kétyi Sárának hívták, s amint látod, tizenegy évvel volt fiatalabb dédnagyapádnál. Már korábban is észrevettem, hogy Istvánnak tetszik Szép-Szabó őse, s most, ez a tizenegy évnyi különbség közte és a felesége között, méginkább növeli a dédunoka rokonszenvét. — Szép asszony volt a dédnagyanyám? — Nem tudom. Aki emlékezett rá, már csak öregasszonyként ismerte. Azt viszont elmondták, hogy Igen okos volt és sok mesét tudott. Fonóban télen, vagy ha tollat fosztottak, egész estéket átmesélt. Nem emlékszel rá? — Nem. — Persze, nem is emlékezhetsz, hiszen alig lehettél egy-, másfél éves, amikor meghalt. Titeket másfél évvel a halála után telepítettek Ide Csehországba. István áll a Biblia felett, befelé figyelő tekintettel harminc évnyi távolság ólomfalát szeretné szétrepeszteni, de az ólomfal vastag tömbje nem engedi át a visz- szanéző szem sugarát, elakad benne. Mikor B-ben jártam, Szabó Józsefnét a rokonok, s akik még emlékeztek rá, szüleként emlegették. Hogy így a szüle, úgy a szüle... Micsoda meséket tudott a szüle ... — Szüle — mondom ki hangosan. István rám néz, tekintete mintha ketté akarna szelni. — Mit mondtál! Ismételd meg. — Szüle. — Még! Leül, az asztal lapjára mered, Látom, hogy az öklét összeszorítja. A bütykök felett a bőr kifehéredik. — Szilé? ... Hosszú csend szakad közénk. Várok. Nem zavarom Istvánt. A szobába kintről beszűrődik az utcán áthaladó autók zaja; eddig észre sem vettem. Fáradtságot érzek magamban. Jó volna klnyújtózkodni valahol lent a Duna partján, s hallgatni a füzeket, a fészket rakó szarkák csörgését, a vadkacsák zizegő röptét, a vadger- licék krúgatását, a hullámokat, ahogy sodródnak lefelé a partok között... Aztán Istvánra téved a tekintetem, s hallom, hogy suttogva ismételgeti az imént kimondott szót. — Szilé ... szilé ... szilé ... — Nos, — kérdem tőle — mire gondolsz? — Nech mé, pro boha, nebo se zbláznim — hadarja — však je to šílenstvý ... — Figyelj ide, István, ha nem akarod, nem folytatom. Végső soron te semmiről sem tehetsz. A bűnös nem te vagy. — Nem! Tudni akarok mindent, amit te megtudtál. Eddig nem gondolkodtam ezen. De nem is gondolkodhattam, hiszen senki sem beszélt róla. Apám sem. Hallgatag ember volt. Befelé élt. Nem emlegette soha azt, ami azelőtt volt, hogy ide hoztak bennünket... S egyáltalán, az utóbbi években, kevéssel a halála előtt csak a temetőbe járt. Néha fél napot is elüldögélt anyám sírja mellett.
