Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - KRITIKA - Csanda Sándor: Pályaképvázlat Sas Andorról

sem tartották itt nyilván. Viszont feltűnő hézagot jelent, hogy Párkány nem próbálta pontosan megállapítani, melyik évben költözött Sas Bécsből Csehszlovákiába. Ellentmondó adat van a 8. lapon, ahol a szerző — Szalatnaira hivatkozva — azt állítja, hogy Sas „született nyelvtehetség” volt, a 68.-on pedig azt, hogy „a szlovák nyelvet nem beszélte kifogástalanul”. Mint a tanszék titkári teendőit is ellátó munkatársa ez utóbbit igazolhatom, kérdőíveken csak magyar és német nyelvtudását minősítette tökéletesnek. Családján belül németül beszélt, mivel felesége bécsi nő volt így, szlovákul csak keveset tudott, magyarul pedig németes akcentussal beszélt. Meg kell azonban jegyeznem, hogy iérje munkásságát mindenkor elősegítette, Sas anyaggyűjtésén és kéziratain is gyakran olvasható volt az ő német nyelvű megjegyzése, s az ötvenes évek elején, a magyar tanszék megszervezésekor, a vár alatti szegényes lakásukon hármasban szoktuk megvitatni a teendőket.

Felesleges szerénykedés Párkány előszavában, hogy nem vállalkozhat Sas „életművének teljes felmérésére”. Könyvkiadási lehetőségeink s tudományos életünk káderhiánya nem teszik lehetővé, hogy belátható időn belül még egy teljesebb monográfia is megjelenhessék, hisz számos jeles írónkról még egyáltalán nincs monografikus értekezésünk. Az életpályát a szerző logikus fejeztekre osztja, de ezeknek nem mindig talál eléggé kifejező címet, például „Felhők Európa egén”, „Az új híd építője”. Az előbbi munkásságának 1932-vel, a pozsonyi tanítóképzőben kezdődő korszakát tárgyalja, s ebben alig találjuk a fasizmusra célzó „felhőket”. Amint a fejezetből kitűnik (volt tanítványai is tanúsítják), ez volt Sas tudományos és pedagógiai tevékenységének talán legproduktívabb korszaka. 1939-ig igen sok cikket és tanulmányt írt különböző napilapokba és folyóiratokba, ilyen témákról: Metternich és kora, A munkácsi barokk, Kis Lázár tündöklése és bukása (a magyarországi Századokban jelent meg), Kempelen Farkas, Pozsony múltjából, Co- menius és a Rákócziak s hasonlók. Anyagának egy részét a bécsi levéltárban gyűjtötte, s kutatási területére jellemző volt az a korrektség, hogy csak olyan tárgyról írt, amelyről valami újat iá tudott mondani, elsősorban hazánkkal kapcsolatos és helytörténeti témákról. Kapcsolattörténeti tanulmányaira az is jellemző, hogy a cseh

és szlovák szerzőket (Kamil Krofta, Ján Kollár, Göllnerová) még akkor sem kritizálta, ha erre oka lett volna, mert munkásságukban azt értékelte, ami összekötő és nem elválasztó jellegű volt.

Párkány nem említi, de Sas írásaiból kitűnik, hogy pályája többször is törést szenvedett, s ezek következtében állandó félénkség, a hatóságok feltétlen tisztelete és a hozzájuk való alkalmazkodás vált jellemzővé magatartásában. Így érthető, hogy a két világháború közti írásai még nem marxisták, hanem jórészt haladó, pozitivista szemléletűek.

Sasnak számos értekezését Párkány találóan vizsgálja és értékeli, főként az első fejezetekben. Később, mintha kifáradna, dolgozata vázlatossá válik, s nem mutat rá olyan fontos momentumokra, mint a felszabadulás előtti tanulmányokban gyakran előforduló hegelianizmus. (Talán abban is volt némi hegeli idealizmus, hogy a „szellemiségi kapcsolatoknak” Sas régebben olyan nagy jelentőséget tulajdonított, s nem hangsúlyozta, hogy ezeknek először a társadalmi-politikai feltételeit kell megteremteni.) A szlovákiai zsidóság tragédiájának a felszabadulás után készült mongráfiájából hangsúlyozottabban ki kellett volna emelni a speciálisan Szlovákiára vonatkozó adatokat és állításokat. Sas gondolatait még valóban befolyásolták az átélt szörnyűségek, s Párkány nem említi azt az adatokkal alátámasztott állítását, hogy Tisoék bábkormánya az antiszemitizmusban nemcsak versengett Hitlerékkel, hanem az 1942-es törvénnyel néhány kérdésben meg is előzte a németországi diszkriminációt.

Párkány Antal disszertációja mint a szerző első könyve is úttörő vállalkozás, lényegében helytálló értekezés, de az árnyaltabb elemzés és az egyes fejlődési korszakok határozottabb megkülönböztetése hiányzik belőle. Sas Andor munkásságára pedig általánosságban az jellemző, amit ő mond Riedl Szendéről különlenyo- matként is megjelent tanulmányában: „sok tekintetben egyedülálló példája az olyan személyiségnek, amilyenre a magyarságnak és a közép-európai kisebb népeknek sok-sok példányban szükségük volna.” (Madách 1975).